Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - TAURINUS ISTVÁN: Csata Pest mellett (1514)

TAURINUS ISTVÁN CSATA PEST MELLETT, 1514-BEN Taurinus István erdélyi püspöki helynök humanista hőskölteményt írt az 1514-i eseményekről, munkája nyomtatásban már 1519-ben megjelent. A kortárs közvetlen benyomásai alatt keletkezett mű mint történelmi forrás is nevezetes. A teljes mű Geréb László latinból készült fordításában sajtó alatt van a Budapest Irodalmi, Művészeti és Tudományos Intézet kiadásában. Az itt kivonatosan közölt szemelvény a nemesi hadaknak a gubacsi paraszttáborral vívott harcát beszéli el. ]\íennek a nagy csapatok csöndes víz, ős Duna mentén ; egy rész kis sajkán, más nagy bárkán szeli által, szálfákból kötözött tutajon megy a többi nemesség át habos folyamon, valamint magasorru hajókon. Erre van egy helység, neve : Pest. A hegyeknél lentebb van, de magas halmok tetejébe kinyúlik. Napsugaras rétek vannak körülötte ; a kéklő mák terem ott, sokféle gyümölcs van a kertben és a talaj termő ; gyönyörű ez a pompa, az illat : ápolt kertekből kivirulnak a sárga virágok. Itt is a földművelők felvonták táborukat már, part mentén mindjárt ; a királyi sereg vele szemben tábort járva kiállt ; hosszú lándzsák sorakoznak. Forró volt az idő, Sirius vad csillaga éppen meghaladá a Bakot s azután közel érte a Rákot és közepén metszé e jelek köreit, mikoron most szólott egy józan, vizén élő fő, kit a húnság hív a saját nyelvén nevezetre a Bornemiszának . . . . . . Bátorság kell ím, mert célja vitézi hadunknak most a hazánk s a rokon komaság számára szabadság! Vesd bele minden erőd, mert most a paraszthadak ellen fegyveresen keljen fel mind, aki bírja a karját. Félsz-e, erős vagy-e most — ezen áll a szerencse, ezen vész ; s függ a szerencsétől, hogy győz-e, veszít-e a tábor . . . . . . így szólott s tüzelő lelkük tüzesebbre hevíti. — Ekkor a népségből kirohant a középre egy ember és süveget vetvén, szólott a vezérhez e szókkal : — Megkövetünk, kegyelem. Fegyverre csupán az a Székely kényteti népünket ; pártokra, csatára miatta, féltünkben keltünk ; bűnhődje meg ő csak a vétket, ennyi sok ártatlant váltson meg az ő feje. Aljas, rút dolog ám a nyomor : megvész, ahol ez van, az erkölcs. Ez sodor el minket, zavar össze e szolgahadakba. Hát könyörülj rajtunk! Engedd meg, hogy hazatérjünk . . . Vesszen a jobbágyharc, soha míg a világ a világunk és maradékunkból és bárki : paraszt ne akarjon országolni. Dehogy kell pálca nekünk meg a város. Hadd szántsunk a füves réten korhadt ekeszarvval, hadd tömjük meg a csűrt sokféle derék veteménnyel, csak magokat vessünk ekevágta barázda rögébe és adjunk hálát az egeknek, amért a parasztnak jó gondját viselik. Nem jut soha majd az eszükbe, hogy feketült sarlónk ismét vérrel vörösödjék, ócska kapáinkat fényesre kapáljuk a földön. És az adót, ha nehéz, földbért, ha igaztalan is lesz, és a mohó uzsorát, mind-mind lefizetjük ezentúl, -—s áldva magasztalván, nevedet sóhajtjuk az égre. Erre felelt a vezér, a beszéde ugyan nyomatékos : — Késő bánat már, későn okosulnak a frígek. Bűnre sosem marad el, mindig el is éri a torlás s toriástok méltán a bitó, a karó, a kerék lesz. Rögtön a nedves száj harsantja a trombita ércét, görbe tülök felüvölt, a csatára tüzelve rivalgó. Indul a sok zászló, megkezdik azonnal a harcot. Lárma riad, harsány. A hasakba hatol be a dárda. Ám a vitéz nem tűr vereséget : a lándzsa nyelét, bár kőrisből készült, eltördeli mégis izommal. Nagybátran kardját kiragadja szoros hüvelyéből és a tüdőbe hasít, a gyomor közepét beszakítja ; belseje megnyílik, bordája betörve, a sebből árad a vér bőven, szennyével elöntve a földet. Nagyhevesen rohan és csap a két sereg össze rohammal : Szolgai mód ez fél, azt hajtja a büszke szabadság. Nagy csata volt, szívós viadal, dühödött had. Hulló lándzsáktól odavész nagyjára a köznép és örök álom hullt feketén, lecsukódva, szemére. Jó patkós paripák a nyakakra, fejekre tapostak, horgas szablyákkal kaszaboltak emerről, amarról; ezt lóról leveré, azt földön ütötte le lándzsa. Rengeteg ember volt, aki vesztéből futamodva, összerakott kézzel hajlik s a habokba beugrik hirtelenül ; két part visszhangzik azonnal a jajtól. Örvénylő a folyó, úsznak, vergődnek a sodrán, mentik az életüket, legalább is ekép igyekeznek ; most a habokba alá, háromszor a mélybe merülnek, háromszor veti fel levegőre a víz a hálókat . . . . . . Más részt elfogtak s aki foglyul esett, köteléken sínylődik, keze fáj ; mások vasláncra verődtek és amidőn a kovács nem tud már verni bilincset, használnak bükkfát s kőrisvesszőt kötelékül. Már rakodott tutajok hordják a Dunán a ruhákat, fegyvereket s prédát, jut is ennek, amannak. Ott kérges tenyerek remegő evezőkre feszülnek és a hajós retteg, zsákmánya mogorva, ijesztő. Egy részük szekeren Buda vára felé veszi útját, Pestre terelnek mást, renddel jár hosszú menetjük. Utca során ujjong diadalmi utuknak a népség . . . 144