Budapest, 1946. (2. évfolyam)
3. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
BENEDEK A1MDRÄS Lndas Malyi Fazekas Mihály halhatatlan, kedves, zamatos meséjéről első pillantásra azt hinné az ember, hogy kész bohózat. Csak a sok, félig sikerült dramatizálási kísérlet győz meg arról, hogy nem az. A négy »levonás« sehogy sem fér el három felvonásban : Matyit persze sajnáljuk, hogy vergődik, kárörvendünk, amikor először visszaveri Döbrögin a huszonötöt, de már másodszor, harmadszor sokallaná a néző. S maga a mese voltaképen csak ennyi, vajmi kevés a színpadra. Móricz Zsigmond poszthumusz játéka, amelyet most mutatott be a Madách Színház, két lényeges motívummal bővíti a mesét : megtetőzi Döbrögi bűnét azzal, hogy el akarja szeretni Matyi jövendőbelijét,Évit, ami meghiusul a kedves, kardos kislány rátarti ügyességén ; s egy szociális akcióval : Matyi alig néhányat suhint csak, aztán átadja a pálcát a többi jobbágynak, hogy azok is elhúzhassák a maguk keserűsége nótáját. Sajnos, mindez kevés, bármily kedves, remekbefaragott képek tarkítják is, mint a nyüzsgő vásár, vagy a károgó siratóasszonyok kara, a darab unalmas, márpedig az unalmas bohózat — legyen benne akármilyen irodalmi szépség, mélység — fából vaskarika. Ludas Matyi akkor lesz csak Fazekas verséhez méltó színjáték, ha felnőtt és gyermek, úr és paraszt két óra hosszat hasát fogja a nevetéstől. De talán nem is bohózattéma ez, hanem inkább bábszínjáték : ott soha el nem únja a közönség a csihi-puhit. Nyilván ez a gondolat vezette a rendezőt, Bálint Györgyöt, a zeneszerzőt, Ránky Györgyöt, a koreográfust, Kemény Zsuzsát s a díszlettervezőt,Pekáry Istvánt, amikor a játék, a díszlet, a zene és a mozgás stílusában a bábjátékot próbálták utánozni. Érdekes kísérlet, amit a darab maga s a színház pici színpada egyaránt indokol. Idegenszerűnek érezzük, mint minden hasonló újítást, de művészi, talán termékenynek bizonyuló ötletnek. Érdemes lenne tovább puhatolózni ezen az úton, főként ha a színháznak sikerülne egy állandó együttest biztosítania. Mert a mostani előadásban egyénileg épp azok a színészek voltak a legjobbak, akik nem adták föl a maguk egyéni játékmodorát. De ez csak azzal a tanulsággal szolgálhat a rendező számára, hogy ilyen újító kísérletnél ne próbáljon meg rutinos színészeket összeházasítani kezdőkkel, mert abból felemás előadás születik. A legragyogóbb színfolt kétségtelenül Mészáros Ági alakítása volt, aki épp úgy nem engedett egy jottányit sem a maga üde, kedves játékából, mint a darabban Évi a magáéból, Döbrögivel szemben. Sokszor látott, de akárhányszor megnézhető figurát formált. Horváth Ferenc Ludas Matyi szerepében és Baló Elemér a bíróéban: a dráma és a bábjáték, Tapolczay Gyula mint Döbrögi a bohózat és a bábjáték stílusa között mozog. Ilyenformán hiába mutatja a többi epizódfigura a tiszta bábjáték-stílust, a produkció egésze mégis bizarr egyveleg. Szabad-e az orvosnak megkönyörülnie halálos TakátS bet e Sé n ' megváltania szenvedéseitől? A két Alice háború közti »hosszú vikend« egyik legkedvesebb színpadi problémája volt ez a kérdés, amelyre minden darabban »igen« szokott lenni a válasz. Takáts Alice doktornő is rokonszenvesen van beállítva partnerei és a közönség előtt, noha két év előtt a törvények szerint gyilkosságot követett el : egy menthetetlen rákbeteget segített át a halál révébe egy morfin-injekció álomcsónakán. A bűnt s a büntetést kollegája, Markovits doktor vállalta el. Alicenak el kellett hagynia a klinikát, de Tardy-Koós professzor mellé került első asszisztensnek és egy kissé családtagnak. Markovits doktorral inkább a kartársi szeretet és a hála szálai fűzik össze a börtön rácsán át, mint a szerelemé, s még mielőtt a megmentő kiszabadulna, a lány enged az ifjabb Tardy-Koós szerelmének és teherbe esik. A rab kiszabadul s Alice előtt ott anagy kérdés, melyikférfihez kösse életét. Mindkettőnek megvall mindent, s a nemeslelkű Markovits lemond a lányról, félreáll. Szomory Dezsőnek ez a nagysikerű darabja, amelyet parádés szereposztásban újított föl most a Pesti Színház, művészeten kívüli okokból hagyja kissé hidegen a mai nézőt. A középponti problémát, az orvosi etika és az irgalom, az emberiesség és a törvény összeütközését pehelykönnyűnek érezzük olyan évek után, amikor a háborús etika nevében irgalmatlanul, törvénytelen törvények alapján embertelenül gyilkolták le ép, egészséges emberek ezreit. Művészietlen, szubjektív szempont ez, de a mai közönségnek mégis érthető adottsága, amiből az a furcsa következmény adódik, hogy a mai közönséget alig-alig érdekli a drámai mag, minden figyelme a másodrendű szerelmi konfliktusra és az itt-ott elpottyantott vígjátékbeli szituációkra, figurákra irányul. Ezek közül legelevenebbnek éreztük az öreg Takáts figuráját, egy locsogó, kotnyeles öreg szélhámosét, Góth Sándor pompás alakítását. Góth rendezte is a darabot, külsőségeiben elég szegényesen, de annál gazdagabban finom játékelemekben. A külsőségek szegénységét szívesen megbocsátanók azért a művészi ötletért, hogy a díszleteket mindössze néhány ajtó és függöny helyettesíti, de azt hibának érezzük, hogy négy-öt éve divatos, faragott bútorok, pergamen-lámpaernyő ábrázol egy húsz év előtti nagypolgári szobát, vegyesen ötven év előtti, kispolgári ízlésű műtárgyakkal. A színészek közül első helyen kell említenünk a címszerepet játszó Mezey Máriát, bár az ő játékában sokkal izgatóbb, sokkal érzékibb a doktornő alakja, mint az író elgondolása szerint. Az eredeti, kissé romantikus, szentimentális és valljuk be, papirosízű figura, Mezeynél pedig egy csupa-ideg, bűntudata hálójában vergődő nő, akinek szemében ott villog az űzött vad riadtsága, mozdulataiban a vízbefúló kétségbeesett kapaszkodása. Ajtay Andor (a professzor), Szakács Miklós (a fia), Tassy András (Markovits) és Z. Molnár László (Hóreb Homér tanár) kitűnő alakítása emeli a produkciót az átlag fölé. Egy tutyimutyi tanár kiment egy meztelen \ lányt a Balatonból. Ez meztelen aztán erőszakos, de lány ügyes trükkel levetkőztet egy másikat, amiből félreértés származik, féltékeny lesz a második lány vőlegénye, s ez a félreértés mulatságos huzavonák után a harmadik felvonás végére szerencsésen megoldódik. Ennyi a meséje Vaszary Gábor új bohózatának, a Művész Színházban. Nem akarunk nagyképűek lenni, s egy bohózatot aristotelesi szabályokkal, vagy akár csak vígjátéki mértékkel mérni. A bohózat mindig irodalom alatti műfaj volt, nem törődött sem eszmével, sem eszménnyel, egyedül a szórakoztatás volt a célja. S ennek a célnak Vaszary darabja is megfelel, ha figurái sablonosak is, ha meseszövése kissé műrostos is, hogy ittott unalmas hézagok vannak benne. Nem csapja be a nézőt, aki azzal ült be, hogy valami derűs csacsiságot akar látni, amelyet nyugodtan elfelejthet, amint kilép az utcára, amelyről nem kell majd 124