Budapest, 1945. (1. évfolyam)

2. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Őszi séta a Szabadsághegyen

háza tájáról a tolvajnépet, hogy éjszaka felkelt ágyából, mint Gáspár apó a Cornevillei harangokban, fehérlepedőt kerített a nyakába és »megjátszotta« a kísértetet. Köröskörül járta a telkét, a szőlejét, azután elfáradt, leült pihenni és elnyomta az álom. Virradóra szólt a kakas, mikor kinyitotta a szemét és kiderült, hogy nemcsak újabb két kacsa tűnt el, de a beste lelkek a lepedőt is lelopták a kísértetről . . . SZÁZ MEG SZÁZ ilyen és ehhez hasonló emléke, legendája van a hegynek. Egy őszi sétán, déli verőfényben, nevezetes házak, nevezetes lakók után kutatva nem is lehet mind felsorolni. De az ilyen emlékek, legendák nem szállnak el a vándormadarakkal és nem múlnak el idők, sorsfordulatok változásában. Egyetlen emléke, egyetlen legendája volt, ami megcsúfolta, befeketítette : a régi neve. Néphagyományból keletkezett, Döbrentey Gábor keresztelője ütötte rá félhivatalosan a pecsétet, 98 évig viselte, most egyik napról a másikra levetette, ledobta magáról, mint egy ócska szennyest. Lomtárba kerül a gúny vers is, amit gyermekkoromban iskolai kiránduláson harsogtunk a hegven : Nincsen illen, csag az etty, Työnörii hel a Sváphety. Ota pátran felmehecc, Göriilnézhecc — lemehecc! A tetőről megszépül a rom-város, mert távlatot nyer ; Kelenföldön fürgén szalad a sárga villamos, a csepeli gyárkémények füstje diadalmasan tör az égnek, hajó úszik a Dunán, a régi Rákos mezején hosszú vonat kígyózik s a lankák oldalából, a völgyek mélyéből kirajzolódik a friss szántás egyegy sötét, áldást-ígérő csíkja. 1945 novembere, a Szabadsághegyen, nem az őszi elmúlást, hanem a tavaszi zendülést hirdeti. 70