Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - SZÉP ERNŐ: Kati, gyere ki...

a prímás fehér volt és nem füstös, — egy becsületes barna Banda Marci kivételével, Berkesnek, aki a Pannoniában meg a nyári Gerbeaudban muzsikált, néki oly habitusa volt, mint egy miniszteri tanácsosnak. Az öreg Kóczénak ugyancsak szép fehérképű fia, az meg a bécsi Konzervatóriumba járt, úgy lett azután prímás Pesten. A kis Pertis Jenő is olyan fehér, és olyan figura, követségi attasé lehetett volna legalább. Azt sem tudom játszik-é ma valahol. Meg a többi prímás, meg a többi banda, hol zörömbölnek váljon? Nem hallok csak csendet, csendet, bánatos csendet. Igaz, az Andrássy-úton, a Párisi Áruház előtt áll az aszfalton egész nap egy szál öreg cigány, ott a hidegben, húzza szakadatlan szegény a Tosca levéláriáját. Még a tavaszon volt, találkoztam a járdán másik vén hangásszal, megismertem, mikor rámköszönt. Keseregte keservesen, hogy nem kell máma a cigány. — Nem szép dolog —• azt mondja — hogy a magyar nemzet így elhagyja kérem a cigányt, pedig az méltatja az emberi érzést. Nem hagyunk el öregem Titeket; olyan világ nem lesz, hogy elfelejtsük, úgy illik a cigány a magyar mellé. Higyjünk, reméljünk, mentül szebben virágzik majd megint a mi letört kis hazánk, antúl több cigány fogja a virágzást muzsikálni. 120