Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - NÉMETHY KÁROLY: Karácsony Budán, 1944

Amint kilépek, sokkal erősebben hallom az ágyúdörgést, mint eddig, de mintha dél felől jönne a hang s onnan látszik a robbanások fénye is. Hosszú idő óta nem láttam a várost, egy-egy repülőbomba pusztítása látszik. Nagyon fájdalmas, de ezeket a károkat majd csak kiheverjük és felszabadultan azt a helyet foglalhatjuk el az új világban, amely bennünket megillet. Csak nehéz lesz megmagyarázni a győzteseknek: hogyan süllyedhettünk idáig. Már az is nagy szégyen volt, hogy a németek egy lövés nélkül tudtak megszállni bennünket. Igaz, hogy hiába lett volna az ellenállás. Számbeli túlsúly, technikai felszereltség, háborús, — és még inkább megszállási tapasztalat: minden az állítólagos jóbarát oldalán. — De áldozat nélkül nincs jövő. És talán akkor sem lett volna rosszabb sorsunk. Mert, hogy rossz a sorsunk, az felém sír mindenünnen. Az utcákon alig látni embert. Egypáran sietve mennek aprócska csomagokkal, arasznyi fenyőfákkal, bizonyára hazaviszi fáradt testüket bizakodó lelkük. Néhol izgatottan tárgvaló kis csoportok. Inkább elkerülöm őket. Hátha nyilasok. Kiveszett a bizalom az emberekből; magam is találkoztam biztató külsejű polgáremberekkel, akikről kisült, hogy a német titkos rendőrség besúgói. Valahol messze, úgy nézem Csepel irányában, lángnvelvek törnek fel. Kísérteties látvány a világítatlan, kihaltnak látszó városban, melynek gyönyörű voltát most nem látom, csak érzem, mert ismerem. Egyetlen kísérői utamnak ezek a gondolatok. Észre sem veszem, már a Délivasút környékén járok. Egy-egy puskalövés hangzik minduntalan. Talán csak túlbuzgó karhatalmi közegek, részeg karszalagos kölykök. De az is lehet, hogy emberéletet oltanak ki, olyanok, akiknek fegyházban volna a helyük. Miért kellett mindezt megérnünk? Nem jó gondolkozni. Befordulok a Városmajor-utcába. Mind közelebbről hallszik a fegyverropogás, most már nemcsak egyes lövések, közben egy-egy mélyebbhangú ágyúdörrenés. Szabályos tűzharc. Érthetetlen! Még ha Budakeszit elfoglalták is, hogyan hallatszik ilyen messzire. Ijedtképű fiatal katona szalad szembe, megállítom. Azt mondja, az oroszok bent vannak a Budagyöngyénél. A Városmajor táján százszámra állanak taxik és magánautók, a sofőrök izgatottan tanácskoznak. Elkapok egy-egy mondatfoszlányt: — Nem várok tovább! — Akármi lesz is! — ... üthetik bottal a nyomomat! Alig tudok köztük átfurakodni. Az Uj Szent Jánoskórház fekete tömege sötéten mered az alkonyatba. És mintha a lövöldözés a Svábhegy lejtője felől hangzana. De hisz ez lehetetlen, délben még azt mondotta a moszkvai rádió, hogy a budapesti frontról nem adnak újabb híreket. Úgy látszik hallucinálok, pedig igyekszem összeszedni az idegeimet. Fegyvergolyók süvítenek a levegőben. Hát mégis? Л agy csak a nyilasok szórakoznak. Szokásuk vaktában — vagy félelmükben — estefelé lövöldözni. A Szilágyi Erzsébet-fasorból két német katonai autó robog befelé, az egyik a sarkon elakad. Megbúvók a sötétben, de hallom a beszélgetésüket : — Gyorsan, gyorsan! — Meneküljünk, amíg lehet! A bizonytalanság úgy fog körül, hogy szinte nehéz a lélekzés. Nyom a sötétség, mintha egy nagy víztömeg súlyosodna rám. Két öreg magyar baka. Megkérdem őket, mi van itt tulajdonképen? — Nem tudom, kérem, de jobb lesz, ha nem megy tovább, nagy zűrzavar van arrafelé!—mutat nyugatnak. 105