Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1942
56 És én szellemcsókra várlak,... visszavárlak, — hisz leveledben ígérted, — hogy lelked végigjárja ismét a folyosókat, intse, javítsa a nyugtalankodókat, s szellemed megmozdító ereje kötelességre és munkára sarkalja a habozókat. Most pedig elbocsátlak könnyhulással, imádsággal. S ha csendes este meg-megsuhan bólintó fák lombjai között az alkonyi szellő, érezd meg, hogy szerető tanáraid és tanulótársaid lelke az. A fájdalom keserű érzelmei bánatos fellegé verődve, könnyekben peregnek most kora koporsódra, de felszáradva mint szelíd emlékezet méla felhője borong majd sírodon. Hamvaidra boruljon lágyan a föld. Lelkedet ölelje fel az égi irgalom, kedves tanítványunk, Isten veled. Te pedig jó Atyánk, fogd fel a fájdalom könnyeit, s változtasd át a megnyugvás szelíd harmatává, mely üdítse élessze az édesanya, édesapa, testvér szivét, akikre ilyen váratlanul hímzett fátyolt a keserű élet. Gyógyítsd meg vagy legalább fásitsd el a szenvedő szíveket, hisz ilyenkor még ez is könyörület. Könyörülő jó Istenünk, könyörülj meg rajtuk!
