Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1940

11

telme, akkorra már minden egyesnek megvan a nyelvi struktúrája, amelyen csak kevéssé változtat vagy csiszol az írói remekmű. O maga ezt úgy mond|a, liogy ilyenkor ,,a nyelv tündére még talán leveti titkos fátyolét, kitárja édes tormáit: nézd milyen tudok lenui, de már nem lehet többé az övé, lényének alkatrészévé és a bezáródó könyvvel elillan, mint egy álom.“ fi 910.)

Tehát nyilvánvaló, hogy a cél érdekében a fogékony gyermekkort kell felhasználni. Igen ám, de mit adjunk a gyermek kezébe? Mikszáth szerint semmi esetre sem valami „kabátos“ ember Íróasztal mellett kigondolt mesekönyvét, mert ennek a nyelvére ezerféle ragály üllepszik. Többször hangoztatja, hogy nálunk igazán magyarul csak a nép tud. Tehát nyilvánvaló, hogy lent a legelején kell keresni az orvosságot: a népmesénél.

Szerinte a népmese nemcsak a nemzeti nyelvnek a főforrása, hanem gondolkodásmódjának, észjárásának, eleven fantáziájának, szóval a nemzet lelkének is tükörképe. Tehát nyilvánvaló, hogy a népmeséken felnőtt nemzedék már nem kapkod idegen eszményképek után, hanem író és közönség egyformán magyar szívvel és lélekkel fog belépni az irodalom berkeibe.

Természetesen, Mikszáth jól tudja, hogy óvakodni kell a szélsőségektől. Már 1901-ben megírta, hogy micsoda veszedelmet jelent az irodalom szempontjából a túlzott népiesség. Már akkor mondta, hogy „a néptől tanulja a nyelvet az író, mint ahogy a szamócát az erdőn szedi az ember. De megtisztítva, megmosva, a rothadtát, satnyát, éretlent kidobálva kell azt feltálalni. Az aroma rajta legyen, de a rög, a penész és a békenyál nem.“ Tehát erős kritikára van szükség. Íís Mikszáth a kritikának éppen azt a feladatot szánja, hogy kegyetlenül kiirtsa a gyomot az irodalom kertjéből, de ne akarjon szabályokat szabni a költőnek, — ahogy azt szerinte pl. Gyulai l’ál tette. De még az utóbbit is jobbnak tartja, mintha egyáltalában nincs kritika, ahogy véleménye szerint már 1904-ben nem volt. „Jó volna most már Gyulai Pál is — írja — hadd szidna inkább“. 1905-ben pedig ezekkel a szavakkal védi Gyulait a támadások ellen: „A kritika legyen kritika. A guillotinhoz végre is nem szokásos zenélő órát tenni, hogy a kivégzendő élvezzen is mellette.“

Tehát Mikszáth szerint a népmese és a szigorú kritika mentheti csak meg az irodalmat a haláltól. A népmese megtermékenyíti fantáziával, nemzetivé teszi nyelvével és lelkületével az írót és az olvasóközönség legszélesebb rétegeit is, s így egyúttal közelebb hozza a kettőt egymáshoz; mert a közönség ezentúl jóval fogékonyabbá lesz a mese, a fantázia termékei és a magyaros szívvel, magyaros lélekkel, magyarán megírt szép- irodalmi munkák iránt. Mindez önmagától ismét magyarrá teszi a lapokat