Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1940

9

maga önzésével egészen megzavarja az olvasókat, Mikszáth megírja, hogy ha megjelenik egy-egy kiváló irodalmi mű, legtöbbször egyetlen lap sem említi meg. így az írók egészen száműzve vannak a nyilvánosság elől. És ha mégis van szó a lapokban írókról is, az Mikszáth tudósítása szerint csak ilyesmi lehet: „Lapunk munkatársa, Kecske Izidor, a nagy író, regényt ír számunkra... stb.“ A közönség azután csalódottan olvassa az ilyen fércmunkákat, és mivel maga rettenetesen rossznak érzi ezeket az úgynevezett „irodalmi műveket", a lapok pedig úgynevezett „kritikájuk“-ban égig emelik őket, nem tudja, magának higgyen-e vagy lapjának. Természetes most már, hogy azt fogadja el jónak, ami a külföldnek is tetszik és megvet mindent, ami magyar.

Mikszáth tehát ennek tudja be az irók egy részének az idegeninaj- molását. A másik bajt pedig ebből az egyikből származtatja . . az idegen levegőtől való a túlzott népiesség,‘‘ mondja. (1901.)

A lapoknak ez az önző magatartása azonban Mikszáth szerint nemcsak a közönség tisztánlátásának megzavarásával árt az irodalomnak, hanem — amint azt más helyen megírt sorai mutatják — azzal is, hogy nem támogatják, sőt ellenkezőleg: elnyomják a tehetséges kezdőket.

„Dühöng a szatócsok szűkkeblű taktikája, — írja — itt Péteréket hallgatják agyon, ott Pálékat. A szegény költő csak ír, ír, hol itt helyez el egy rajzot, hol ott és csak nagy sokára veszi észre, hogy ez nem egyéb, mint a kéziratnak egy szerencsésebb transzformációja,“ (1904)

De ha Mikszáth szemüvegén át nézzük ezt a kort, látjuk, hogy nincs jobb dolga a befutott írónak sem. ,,A sajtó azt a kis teret, amit még az íróknak hagyott, idegenekkel, vagy megholt lelkekkel tölti be", — írja egy helyen. Máshol pádig panaszkodik, hogy a riporterek ostoba körkérdéseikkel elszedik az író legjobb témáit és azt saját gyenge tollúkkal közlik azután a lapokban. Tehát a magyar íróknak meghagyott kicsike tér is a teremtő elme alkotásainak csak korcs megfogalmazását közli. Megértjük most már, hogy miért írja: „Íróink kénytelenek ezek után az évenként megjelenő számtalan alkalmi lap, inségalbum, ünnepi almanach, jótékonysági füzet, jubileumi emlékkönyv lapjain elhelyezni műveiket, amelyeken pénzért dolgozik szedő, nyomdász, korrektor, kompaktor, csak éppen az írót tisztelik meg azzal a hazafias kívánsággal, hogy írjon ingyen.“ (1909.)

Mivel tehát ezek szerint kritika nincs, elismerés nincs, megélhetés nincs, jogosan hárítja Mikszáth az irodalom betegségeiért a felelősséget a lapokra és a közönségre.

Az író ugyanis kénytelen ezek után vagy hirlapírással vagy politikával foglalkozni, hogy mindennapi életét biztosítsa. Pedig Mikszáth sze