Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1936

hallgatni, odamenni hozzá és csendes áhítatban megcsókolni a kezét. Ez volna Beke Andor felett a legszebb, a legőszintébb emlékbeszéd. Ue ő közénk lépett s jelenléte szólásra késztet. Csak röviden, néhány vonásban igyekszem megjeleníteni.

Először is mint ember tűnik fel előttem, amint reánknéz és rajtunk pihenteti szemét. Megjelenésében egyszerű, szerény. Semmi lelki összetettség benne. Nyilt. Átlátszó, mint a kristály s mindezek mögül lenyűgöző előkelőség árad. Nincs benne titok, mert az őszinteség belevilágít lelkének minden mélységébe. S ez a belső élet csupa melegség, csupa szeretet, mely mindenütt-mindenkor, még elrejtetten is csak szolgálni akar. Ez a szolgálat szeretetének legsajátosabb vonása. A szeretet nála nem magába temetkezett megindultság, mely megértéssel szemléli a felebarát küzdését, a gyengék elesését, hanem eleven érzés, mely tetté, segitéssé akar válni, hogy maga körül megnyugvást, örömöt árasszon. Ez a cselekvő szeretet fűtötte közéleti tevékenységében. Ahol megszólalt, szavának súlya volt, mert tudták, hogy a legtisztább érzésekből fakad. Cselekedeteit bizalom fogadta, mert az önzetlenség fényében világolt minden ténykedése. Csak keveseknek kijáró tisztelet övezte. Ahol érintkezésbe jutott az emberekkel, ott feléje fordultak a szivek s meghajoltak előtte a lelkek. Nem tudott.., csak szeretni Ez volt legbensőbb emberi lényege.

Mivé formálódott ez a szeretet családi életében, arról az ünnepeknek a fia tudna beszélni, ki szintén eljött közénk a távolból, hogy velünk emlékezzen. Te, Dezső Barátunk, Kedves Öregdiáktestvérünk! Te közvetlen közelből érezted szive melegét. Láttad eszményi gyengeségét a hitves, a gyermek iránt s láttad ,mint emelték tiszta érzései szentéllyé az otthont, melyben meghitt, édes békesség honolt. Itt e kis körben imádkozó aggodalommá vált szeretete, mely féltő gonddal kísérte övéi sorsát. S mikor a megbomlott vérzivatar bizonytalanságba dobta az ő gyermekét is, a világégés kielégíthetetlenül éhes lángjai közé, akkor ez a szeretet emésztő vágyakozásában szétesett, mint koronájának terhe alatt a szurágta tölgyóriás. Érzékeny lelktilete nem bírta az emberi vadság tombolását s időnek előtte sírba hullott, hol nem bánt már a könny s a bűnök ontotta vér már nem sebez. így lett a szeretet élete tragikumává..

Bőven hullott ez emberszeretetéből mi ránk is, a jelentéktelen diákra. Ezer és ezer gondja között sem feledkezett meg rólunk. Szeme rajtunk pihent. Nyomon kisérte minden lépésünket az utcán s látatlanul is őrködött felettünk. Érezzük magunkon ma is ezt a nézést. Mennyi velünkérzés áradt belőle felénk! Mennyi biztatás, mennyi önbizalomkeltés csüggedéseink között a munkára.. ! Uj erőt, új életet jelentett nékünk, ha megszólított az utcán, ha felkeresett otthonunkban, hogy atyai jótanácsaival támogasson bennünk. Emlékszel még, Kedves Oregdiáktestvérem, ezekre az áhitatteljes percekre? Talán akkor helyezte emberszeretete néhány szóval az intést, a magot a lelkedbe, melyből mai egyéniséged, társadalmi helyzeted, a sorsod bontakozott elő ..! I Látom, emlékszel.. Igen, ő mint ember is közel állt hozzánk .,

4(5