Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1936

l4

Ezen a téren állandó éberségre van szüksége a testületnek. A serdülő kor gyermekét nem hagyhatja magára. A 10—18 ik életévig terjedő kor a legválságosabb életünkben a lélek és a test fejlődésében egyaránt. A tanári kar naponként gondos figyelemmel szemléli az iskolába jövő gyermeknek úgyszólván minden lépését s minden mozdulatát. Minden életjelenség lélektani adat a tanár szemében. A tanuló nemcsak a tanulás ideje alatt van állandóan előttünk, hanem a délutáni órákban is. Vidéki, kisebb városban a tanulónak majdnem egész élete tanárainak a szeme előtt játszódik le. Ez a körülmény egyrészt szorosabb kapcsolatot teremt tanár és tanítvány között, másrészt megóvja a növendéket olyan hatásoktól, amelyeknek a nagyobb városokban tanulók ki vannak téve. A tanuló már külső fellépésével is mutassa meg, hogy belőle idő folyamán vezető szerepre hívatott egyéniség kerülhet ki. Iskolánk reméli is, hogy • növendékei kilépve az élet küzdő terére épületet emelnek arra a szilárd alapra, amelyet az iskola komoly munkával minden lélekben megvetni törekszik.

Igaz, hogy nem minden növendékünk jut egyformán magas polcra. A talentumokat nem egyenlő mértékben kapjuk. De abban a munkakörben, amelybe a Gondviselés helyezi, mindenki becsülettel elvégezheti kötelességét, ha komoly erkölcsi tőkével lép ki a középiskola falai közül. Örömmel halljuk, hogy ifjaink az egyetemeken megállják helyüket, hogy az öreg diákok tisztes nyomdokain haladnak. Az elmúlt évben az egyik kormányzói gyűrű is bonyhádi tanulónak jutott. 1937. febr. 4-én Lotz Jánost, a stokholmi egyetem magyar lektorát, a pécsi egyetem „sub auspiciis Guberna- toris“ avatta a bölcseleti tudományok doktorává.

Mióta tüzetesen kutatni kezdjük, kik voltak a bonyhádi Alma Mater neveltjei, mióta a BÖSz lelkes vezetőségének gondos keze minden bonyhádi diákhoz elér, megilletődéssel látjuk, hol s merre találkozunk a bonyhádi iskolával, a bonyhádi iskola növendékeivel. Ott vannak mindenütt, ahol hangyaszorgalmú munkát kell kifejteni. S ha ezek az „Öregdiákok“ emlékeik között keresgélnek, egyszerre csak megjelenik lelki szemük előtt az a rettegett tanár, aki valamikor erős kézzel irányította szellemi fejlődésüket, akitől valaha féltek, pedig a jövő igazolta, hogy az volt legjobb barátjuk, mert sohasem volt megelégedve munkájukkal, mindig többet és többet kívánt tőlük. A jobb ellensége a jónak; aki nincs megelégedve önmagával, az mindig előbbre és előbbre törekszik. S az évek múltával ezek a szigorú tanárok mind eszményibb alakban jelennek meg a tanuló emlékezetében. Észre sem veszik, hol nyúlnak bele később is életükbe, mint Petőfi Sándor Arany Jánoséba. Arra meg csak részletes lélekelemzéssel jöhetnek rá, hogy tanáruk valamely cselekedete, valamelyik tanítási órája milyen átalakulást idézhetett elő lelki világukban. Nagy szellemek vallomást tesznek ilyen hatásokról így kerülnek elő olykor a múlt homályából olyan kiválóságok, akikről eddig megfeledkezett a művelődés története. Az iskolai értesítők ebből a szempontból megbecsülhetetlen kútfor-