Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1932
7 zúgolódással illette, pedig csak tőle várhatja a gyógyulást, attól, aki szivén a sebet ejtette. El akart fordulni istenétől, pártot akart ütni ellene — s itne, a süket sir mellett a mindenség ura megértette vele, hogy csak nála találhat sebére balzsamot. A megvilágosított lélek bűnbocsánatért esedezik: Mégis, bár útaid titkát feszegetem, És ajkaim pártos szavaktól zajganak : Ne gerjedj oh Uram! haragra ellenem; Mely bennem igy zajong, az a por ... a salak! És minden hasztalan! e földet megfutám, Keresve enyhülést fájdalmam közepeit; S oda jutok vissza sok kerengés után: Nem gyógyíthat meg más, mint ki megsebhetett. A beteg lélek a tékozló fiú útját járja. De már tudja, hova menjen : ,.Felkelvén elmegyek az én atyámhoz“ (Luk 15. 18) Be fogja vallani, hogy vétkezett ellene, bocsánatot kér lőle s bocsánatot fog tőle nyerni. És ime, a bénult idegre zsongítólag hat az Ür lelke. A költő most már érti, hogy az, ami vele történt, az Istennek bölcs tetszése volt. Neki is ki kellett innia a keserű poharat s most már erőt kér Istenétől, hogy elviselhesse a fájdalmat, hogy férfiasán tűrni tudjon, ahogy legjobb barátja s kortársa meghagyta. Neki, mint gyarló halandónak, nem szabad azt kérdeznie, miért történt igy, mert akkor a salak beszél belőle. Az alázatos léleknek Isten akaratát minden zúgolódás nélkül el kell fogadnia. A nagy lelki tus i nyugvóponthoz ér, a költőt a természet szemlélete arra tanitja, hogy a tél kopár- ságát zöld pázsit fogja felváltani. Az ember életében is kell lennie zöld pázsitnak. S míg minden tél után kizöldül a kopár: Éltünk se veszhet el örök bú s gyász miatt: Elmúlik tőlem is a keserű pohár, Melyet velem te bölcs tetszésed most itat. Emelj, emelj, kit a csapás megrengete! Segíts, hogy elbírjam viselni, a mi ért! S bár mit hoz a világ s élet története : Tudjam, kitől van az s ne kérdezzem miért? A béke angyala kiterjeszti jótékony szárnyát a gyógyuló szív fölött. A holdvilágos éjszaka homályba borul, teljes sötétség száll a kis sírra s az egész földre. De ugyanakkor áldást hozó harmat hull a magas egekből. Csendre, nyugalomra int mindenkit: a természet megújhodásának időpontja következik. A költő is megfüröszti homlokát a fia sírján mosolygó harmatözönben s megujhodva kel fel. Az, aki megsebezte, megvigasztalta, abban a reményben : elveszett a gyermek, de meg fog találtatni, csak nem itt, hanem ott fogja megtalálni. Az Isten jobban tudja, mit akar, mint az ember. Virágok és füvek harmatban fürdenek, Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, Ahonnan áldással száll e lágy permeteg,
