Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1929
Ünnepi beszéd HORTHY MIKLÓS kormányzó ur Őfőméltósága 10 éves kormányzói jubileumán 1930. márc. 1-én. A magyar nemzet életútját nem rózsák, hanem tövisek szegélyezik. Nemzetünk nem tartozik a sors kegyeltjei közé s igy történelmünk lapjain sokkal több a gyászbetükkel irt sor, melyből szenvedés, könny, vérhullás sir felénk, mint a pirosbetüs ünnep, mely jólétet, boldogságot és megelégedést jelent. Még dicsőségünk is, melyen az itju lélek fellelkesül, melyből nemzeti büszkeségünk táplálkozik, csupa szomorú, áldozatos dicsőség, a Losonczyak, Szondyak, az Aradi Tizenhármak dicsősége, melynek koronáját csak az égben, a megdicsőültek között rakják fel. Gyászos sors, de nekünk mindennél kedvesebb, mert magyar. A sok sorscsapás között azonban találunk egy vigasztaló rcménysugárt, mely néha csak halvány, félénk fénnyel szűrődik át nemzeti létünk borús egén, de időnként teljes égi ragyogásában ömlik el felettünk. Ez a reménysugár az a tudat, hogy az isteni Gondviselés ennek a sorstépte nemzetnek minden válságában elküldte azt a férfiút, aki lángeszével, jellemének ragyogó tisztaságával, törhetetlen akaraterejével, egyéniségének szuggesztiv erejével vagy szónoklatának varázsával kiemelkedett, a nemzet élére állt s mint jó pásztor, keresztül vezette népét a pusztulás láng- özönén, hogy kiesebb, szebb jövőt ígérő mezőkre vigye. Pár pillantás nemzetünk életfolyamára meggyőzhet bennünket ennek az állításnak igazságáról. Az Etelközi nomád szállások asszonynépét, öregjeit, gyermekhadát, ménesét, nyáját, gulyáját a bolgár betörő szétveri a szélrózsa minden irányába s úgy látszik, hogy a nemzet már pusztulásra van szánva bölcsőjében. Eljő honszerző Árpád s megmaradt népének új, szebb és védettebb hazát szerez.
