Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1911

I

— 8 —

képezte a tápintézet lábra állítása, melyet kezdő tanár korában zilált anyagi körülmények között vett át és nyugdíjaztatásakor nagy tőkével adott át utódjának. Mennyi kitartás, mennyi körültekintés kellett az ő munkájához, hogy abból a csekély összegből, melyet a tanulók fizettek, egészséges és tápláló élelemmel elláthassa a gondjaira bizott gyermekeket, kik a fejlődés korában bőséges táplálkozásra szorultak. Az volt a legfőbb öröme, mikor az iskola látogatói megelégedetten szemlélték a piros-pozsgás ifjúságot, kikért napjában többször befutotta a piacot, hogy konyhára-valót szerezzen, és be-betekintett a konyhába, hogy ellenőrizze a szakácsáé főztét. En 25 évig szolgáltam vele együtt az iskolát és senki nálamnál jobban nem méltányolhatja* kiváló érdemeit! Hogy ma a tápintézet 200 tanulót képes ellátni, annak az alapját ő vetette meg, mert az ifjúság ellátása mellett gondja volt arra is, hogy ne csak a rá maradt terhektől szabaduljon, hanem tőkét is gyűjtsön arra az időre, mikor az intézet kibővítésének ideje elérkezik. Az okos gazdálkodás mellett e törekvését elősegítették az ifjúság és az iskola barátjai, kik adományaikkal, melyeket ő megtakarított és gyiimölcsöztetett, segítségére voltak.

Tanári és tápintézeti gondnoki hivatala mellett ő volt az espe- resség pénztárosa és mint ilyen az 1885. év óta kezelte az iskola tőke- vagyonát nagy körültekintéssel és szakértelemmel. Hosszú pénztároskodása alatt az iskolát veszteségek nem érték; gyarapodott minden az ő keze alatt. És ezt a terhes hivatalt viselte egész haláláig nem fizetésért, nem kitüntetésért, hanem becsületből és nemes ambitióból.

A munka ezen nemes embere, kinek egészsége elpusztithatatlan- nak látszott, váratlanul és idő előtt kezdett betegeskedni, ezért 1906. évi szeptember hó 1-én nyugdijaztatta magát. Először a tanári széktől, azután pedig kedves tápintézetétől vált meg és csupán a pénztárosságot tartotta meg, hogy kivegye részét az iskola kiegészítésének nehéz munkájából. A mikor a katedráról lelépett, nem szakadt el az iskolától, hanem megmaradt annak szolgálatában egész haláláig.

Marhauser Imre, aki 1847. január 26-án Börzsönyben született, 1911. évi október 24-én költözött el az élők sorából. Vele a közéletnek egy kötelességszerető, fáradhatlan és kitartó munkása szállt a sírba, aki saját erejéből küzdötte fel magát a tanári katedrára,