Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1892
—t® 5 SJ Nem így áll a dolog a gyorsírással. Bistosithatok akárkit, hogy, ha valaki tizszerte oly kevés időt fordít a gyorsírás tanulására, mint bármely más rendkiviili tantárgyra, mégis elsajátítja annyira, hogy a gyakorlati életben bármikor haszonnal alkalmazhatja. Ezen aránylag gyors elsajátításnak oka egyrészt azon körülményben rejlik, hogy a növendéknek nem szükséges, sőt nem is lehet oly korán kezdeni, mint a mily korán kell pl. a zongorát, másrészt pedig abban, hogy kevesebb óra száma lévén, még a nem egészen szorgalmas tanulóra sem válik unottá soha. Elsajátítják tehát mindnyájan annyira, hogy a gyakorlati életben valósziniileg több hasznát veszik bármely életpályán, mint a többinek együtt vé\ e. Hogy ez állításomat igazoljam is, vegyük a dolgot gyakorlatikig. Akármely középtelietségii III. osztályú (mert csak ez osztályban lehet kezdeni, mikor a mngy. nyelv törvényeit ismerik) egy iskolai év alatt heti két órában játszva sajátítja el a gyorsírást. A másodikban már használhatja a tanár előadásának föl jegyzésére. Később a felső osztályokban, de különösen az egyetemen könnyedén veti papirra az előadottakat s nem kénytelen — mint annak idején jó magam is - a legnagyobb erőmegfeszités mellett is csak száraz, sokszor hiányos kivonatot készíteni a hallgatott tárgyakból. Tekintetbe kell venni továbbá, hogy az egyetemi hallgatóknak nagy része csakis úgy folytathatja tanulmányait, hogy a fő- vagy vidéki városokban rendkívüli tárgyak tanításával keres magának anyagi existentiát. Mily nagy előnye van tehát az oly fiatal embernek, a ki, mint gyakorlott gyorsiró, a különféle irodákban működhetik egy pár órán át. Eddig is igen számos ifjúi csakis a gyorsírásban való jártasságának köszönhette, hogy tanulmányait folytathatta, jövőre nézve pedig még inkább remélhetnek biztos alkalmazást a gyorsírók, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy az úgynevezett hatodik nagyhatalom, a sajtó, a távírdán kívül leginkább a gyorsirást veszi igénybe.
