Bethlen Almanac 1997 (Ligonier)

The Bethlen Home

stílusa az viszont, amiben alkalmazkodunk ehhez az itt - és most élő gyülekezethez. Nem “szónokolunk” - jóllehet a tisztán, világosan, minden mondatban érthetően elmondott elmélkedést kötelezőnek tartjuk, hanem “társalgunk” a gyülekezettel, - ahogyan tették az első keresztyének, és - többek között - Ravasz László is.

Az Ige fényébe állítva megemlékezünk nemzeti ünnepeinkről is - hiszen még a Magyar Himnusz is Istenhez forduló, könyörgő imádság! És mikor Diana hercegnő és Mother Theresa meghalt, úgy éreztük mi is, hogy az egész emberiséget megrázó érzelmi hullámokban Isten üzenete volt számunkra a legfontosabb.

Érdekes és értékes beszámolót a III. Magyar Református Világtalálkozóról annak szervező-elnökétől, dr. Bütösi Jánostól hallottunk; ősszel pedig Erdélyi Géza, a Szlovákiai Református Egyház püspöke szólt hozzánk sorsukról, életükről.

Van azután negyedévenként, közel 1000 példányban megjelenő híradónk is, a “Bethlen Home Messenger”. Ennek keretében érjük el az Otthon legszélesebb baráti körét. Az ebben közölt egész oldalas igehirdetés-vezércikkekben ezt az olvasótábort tartjuk szem előtt. Az egyik nyomán például meleghangú köszönetét kaptam az ápolónőktől; egy másikra vonatkozólag pedig “Hálaadás - a halál árnyékában?” egy súlyosan beteg kereskedő ezt írja New Jerseyből: “With your permission I would like to show it to individuals who are desperately searching for some peace in their hearts and minds.” És mindebben nem én vagyok a fontos, hanem Isten, aki azt akarja, hogy az O beszéde “ne térjen vissza hozzá üresen”.

Ezek mellett “lelkigondozói” szolgálat az is, amikor - most már vagy egy éve - minden hónap második vasárnapján feljön hozzánk a helybeli Presbiteriánus Egyház énekkara és egy egész órás műsorral kedveskedik az áhítatosan hallgató öregeknek. Tavaly Karácsonykor - dr. Bertalan Imre vezetésével - magyar cserkészek hoztak ajándékként Bethlehemes játékot Washingtonból. És könnyekig megható volt, amikor amerikai hangversenykőrútjuk során a kolozsvári diákok kórusa hozzánk is ellátogatott.

Bátorít és lelkesít az a tudat, hogy intézetünkben az ápoló személyzet főnöke is, a szociális ügyek intézője is és a kézimunka osztály vezetője - hívő életű, Krisztusról mindenkor bizonyságot tevő asszonyok. Hálás vagyok értük, és még közvetlen segítőtársaimnak: Szabó Olgának, aki éneklésünket orgonán kíséri; Tóth Bélának, aki a gondnoki tennivalókban foglalatos, és feleségemnek, Jolánkának, aki templomozás után szobárólszobára látogatja meg azokat, akik aznap nem tudtak ott lenni közöttünk. O mondta Boriska néninek (most múlt el 103 éves!), hogy a “templomban nem szabad sírni”. Hallgatott rá és azt válaszolta: “Jó, hát akkor később.”

53