Bethlen Almanac 1997 (Ligonier)

Dél-Amerika

látogatásunkkor még szép számmal jöttek össze testvéreink, ma már csak tizennégyen voltak...Újra rám nehezedett: többször el kellene hozzájuk menni, lélekápolásra, testvéri találkozóra összegyűjteni az elszéledt nyájat ...Az Úr szolgálatában nincsen DE, és mégis ide kívánkozik: Itt is, a fővárosban is, annyi a szolgálati lehetőség! Igaza volt dr. Bütösi János, bennünket még 1993-ban meglátogató püspök úrnak: “Szükség lenne itt egy segédlelkészre!” Fejem felett már nem tudom, hányszor összecsaptak a hullámok. Előttem szolgáló lelkésztársam panaszkodott, hogy sokszor unatkozott...Olykor kezembe veszek egy-egy könyvet, és szinte állandó jelleggel lelkifurdalásom van: Uram, nyitva volt a szemem? Nem szalasztottam el egy Általad előre elkészített szolgálati lehetőséget? Ha nem is minden héten, de rendszeresen részt veszek gyermekeink nevelésében a Zrínyi Ifjúsági Kör keretein belül. Legfontosabb szolgálatnak tartom a család-látogatásokat. Hiszen a látogatás során közelebbről is megismerhetem testvéreinket, és találkozom olyan véreinkkel, akik még sohase, vagy nagyon ritkán és régen látogatták vagy látogatják alkalmainkat. És Isten látni engedi: csaknem valamennyi az ősi gyökerektől elszakított testvérünk, - még akkor is, ha itt új és jó életlehetőséget teremtett magának és szeretteinek - valahol léleksebet kapott, amit...’’senki ki nem nyomott és be nem kötözött!” És jó együtt lenni, és Istenre mutatni, vigasztalásul lenni, mert olyan a helyén mondott íge, mint “...az aranyalma ezüst tányéron!”

íme, így tudtam életjelt adni magunkról. Sok mondanivalóm volna még, de úgy hiszem, ennyi is elég annak tanuságtételére, hogy Istennek itt, Dél-Amerikában is van népe. Ő legyen áldott a megtartatásért és a naponta kapott erőért.

Fájdalommal, de ugyanakkor hálaadással is megemlékezünk kedves elhunyt szobatársamról, Szabó Imréről, aki szintén az elmúlt esztendőben hívatott “haza”.

Szolgálataim (mármint a leírtak) mellett egyik legfontosabb szolgálat még a 60 km-re levő leprás-falu meglátogatása, ahol a családtagokkal együtt 200-250 leprás-testvérünk él, és ahová minden harmadik szombaton egy kedves magyar asszonytestvérünk szervezi a látogatásokat. Beteg testvéreinkhez, ha csak valamilyen nagyon fontos már irányú szolgálatom nincsen, minden alkalommal ellátogatok. Valamikor az Úr kicsinyeinek neveztem el őket, és nem tudok elég hálás lenni Istennek, hogy nemcsak befogadtak maguk közé, hanem, ha valamilyen ok miatt időnként nem tudok elmenni hozzájuk, már nemcsak hogy számonkémek, hanem még szemrehányást is kapok. De egyetlen önfeledt mosolyért, vagy a szemekből kicsapó szeretet-lángért, amit a nekik vitt, “otthonról”, a Lepra Misszióból

209