Bethlen Évkönyv, 1990-1991 (Ligonier)

A Los Angeles-i Első Magyar Evangélikus és Református Egyház

ékesszavú végzettjének, akiről egy 1940-ben, Pittsburghban kiadott jubileumi emlékkönyv többek között ezt irja: „E fiatal lelkésznek a munkája és eddigi tudományos pályafutása, már eddig is a magyar tehetség és a magyar akarat fényes diadalát jelenti. ”

Rendkívül magasszínvonalú, igeszerű, személyes hittapasztalatoktól átfűtött prédikációi mágnesként vonzották a helybeli magyarságot. Minden jel arra mutatott, hogy a gyülekezet előtt fényes, gazdag jövő áll. De sajnos, a gyülekezet egén kezdtek tornyosulni a viharfelhők. Az itteni magyar reformátusság életének központja, a templom (helyesebben annak környéke) kezdett „elszínesedni” a feketék, mexikóiak stb. bevándorlása miatt, s a magyarok kezdtek szétszóródni, eltávolodni a templomtól. Mindez negatív irányba befolyásolta a gyülekezet életét. 1981-ben, nt. Paál Gyula — talán kissé meg is keseredve a kilátástalanság miatt — nyugdíjazását kérte.

Több hónapos válságos állapot után, a gyülekezet — nem teljes egyhangúsággal — 1982-ben, az immár néhai nt. Patócs Sándort választja lelkipásztorául. Már a megválasztás alatt-után jelentkezni kezdtek a bajok: sértődés, a gyülekezetből való kiválás stb. Ennek az 5 éves időszaknak (1982—87) a végefelé felgyorsulva következtek a válságosnál-válságosabb helyzetek, események: a templom eladása — a gyülekezet tekintélyes részének tudta-beleegyezése nélkül —, a gyülekezet lemorzsolódása, később szétválása, a lelkipásztor felmentése tisztségéből, harc az eladott templom ellenértékének visszaszerzéséért stb. Nagyon fájdalmas, felkavaró, régi sebeket feltépő emlékek ezek. Jó lenne a „feledés tengerébe” vetni, örökre.

A gyülekezet előtt felmeredt a hamleti „lenni vagy nem lenni?” kérdése. Akik fejüket (és hitüket) vesztették, elmentek, sorsára hagyták az egyházat. A „maroknyi hűséges” maradt; megpróbált és megpróbál helytállni, szívében az írás biztatásával: „...elpusztultunk, de építsük fel a romladékokat" (Mai 1:4).

Hát, egyelőre élünk „túlélünk”, s már ez is nagy dolog. Az 1988-as Évkönyv 30 egyháztagot mutat ki és kb. vagy 40—45 pártolótagot, de az évkönyv összeállítása óta, Isten különös végzéséből, jónéhányan elmentek a minden élők útján, köztük az egyház oszlopos tagjai, presbiterei. 1987-től 1989 októberéig az egyházi élet, minden borúlátó jövendölés ellenére „ékesen és szép renddel” ment tovább. Igaz, hogy bérelt templomhelyiségben tartjuk istentiszteleteinket, és az is igaz, hogy nem „hemzsegünk az ember-sokaság miatt” (Nik 2:12), de valljuk mi is az

145