Bethlen Naptár, 1989 (Ligonier)

Kálvin Egyházkerület

sége ban, így a wellingfordi lelkészi iroda gyakorta segélyt kérő telefonhívásokat kap, mert ott a bírósági és a rendőrségi tolmácsolás a lelkészi munka szerves része lett. így tudjuk Wallingfordon számon tartani a most érkezettek neveit és címeit. Valamikor régen volt ebben a városban magyar református egyház, de több mint tíz esztendővel ezelőtt megszűnt működni és vagyonát felosztotta. De most a sok új magyar láttán felmerült az a gondolat, hogy jó lenne újra egy egyházat beindítani, ahol a magyar nyelvű lelki szolgálatok mellett közösséget, hagyományok ápolását és a valakikhez való tartozás érzését kaphatnák az azt keresők. így alakult meg 1988 márciusában a Hartfordi Magyar Egyház a város szívében az Asylum Hill Congregational Church (814 Asylum Ave., Hartford, CT 06105) gyönyörű kápolnájában. Az otthont adó nagyhírű gyülekezet bérmentesen bocsájtja rendelkezésünkre nemcsak az istentiszteleti helyet, de a szép társadalmi helyiségeket is a konyhával együtt. Ez a hitbeli közösségi elindulás arra a történelmi tapasztalatra is épült, hogy tartós magyar jelenlét a diaszpórában csak úgy marad meg, ha ott egyház is szerveződött.

Fő jellemzője a kb. száz főnyi résztvevőnek az, hogy teljesen ökumenikus, a keresztyénség (kereszténység) szinte minden csoportja megtalálható, még zsidó résztvevőnk is van. Felekezeti határok nélkül szolgálunk mindenki felé, aki anyanyelvén kívánja dicsérni az Istent. Kezdettől fogva kihangsúlyoztuk, hogy mi nem dftéríteni akarunk senkit, hanem megtéríteni Jézus Krisztus számára. Az amerikai magyar református énekeskönyvet használjuk és Úrvacsorát két szín alatt szolgáltatunk ki. Mindenki véleményét szeretettel meghallgatjuk és elviseljük, célunk nem az egyformaság hanem a hasonlóság. A denominációs különbségek egyszerűen elolvadnak a közös igény, gond és tennivalók láttán.

Egy új gyülekezet születése mindig reményt adó örömhír. A hartfordi példából láthatjuk azt, hogy az újonnan érkezett bevándorlók is akarnak egyházat szervezni éppen úgy, ahogy elődeik tették 80—100 esztendővel ezelőtt. Ezek az emberek, akiket noha a kommunizmus nevelt, igénylik a vallásos közösséget és személyi, közösségi életük kérdéseire a választ az evangéliumtól várják. Ökumenicitásukban és nyitottságukban, a velük lévő, az amerikai magyar jövő reménységét érezheti, mert nem azt nézik ami elválasztja, hanem ami összeköti őket.

Reméljük, hogy a Washington, D.C. egyházunk nem marad sokáig fehér holló az amerikai magyar református ökumené mezején, hanem rövidesen ez a gyülekezet is kettős tagságával gyógyító híd lehet a Calvin Synod és az Amerikai Magyar Református Egyház között. Adja meg az Isten, hogy így legyen!

143