Bethlen Naptár, 1989 (Ligonier)
Zajzon Ádám leveleiből
ZAJZON ÁDÁM LEVELEIBŐL A két világháború közötti idők egyik legnépszerűbb és legsikeresebb írói közül való Harsányi Zsolt. 1943. november 29-én halt meg. Élete utolsó évében új műfajba kezdett: leveleket írt egy erdélyi családból származó nyugalmazott táblabíró, Zajzon Ádám képében. A címzett képzeletbeli húga, Éva volt. A levelek 1943 januárjától Harsányi Zsolt halála előtti napig hetenként folytatádtak, legtöbbjük nyomtatásban is megjelent, az összes levelek halála után 1944-ben, könyvalakban. Harsányi Zsolt szerint a levél volt az a műfaj, amiben mindent meg lehetett írni, ami sem vezércikkben, sem novellában, sem riportba nem volt beilleszthető. 1943 a világháború utolsóelőtti éve, amikor Zajzon Adám szőkébb hazájában, a Székelyföldön, ismét magyar világ volt. Az alábbi könnyes-vidám levél éppen erdélyi vonatkozásában időszerű ma. KEDVES ÉVA HÚGOM! Élőpatak, 1943. augusztus 21. Képzelem, mekkora meglepetést okozok neked azzal, hogy hirtelenül fürdőlevelet írok neked. Mikor legutóbbi levelemet írtam, még híre sem volt utazásomnak. Ugyanaz nap délután a Kaszinóban együtt uzsonnáztam egy barátommal, aki azon sopánkodott, hogy lefoglalt helye van a Hargita-expresszen, de a családjában történt valami, amitől az utat kénytelen elhalasztani, mit csináljon most már a jeggyel, amely ott van a belső zsebében? Én egy pillanat alatt döntöttem. Átvettem a jegyet, siettem haza függő dolgaimat gyorsan elintézni, csomagoltam, meghatározatlan időre elláttam a kertészt utasításokkal és hipphopp indultam Erdélyországba. Ezen a Hargita-vonaton most utaztam először. Az ország alsó délkeleti sarkáig szólt a jegyem, s eddig éppen tizenkét óra hosszat tart az út. Reggel héttől este hétig növekvő meghatottság uralkodott rajtam. Van egy bizonyos szabadságidő-meghatottság, amely már a pályaudvaron megfogja az embert, mikor a lefoglalt helyen lassan, tempósan elhelyezkedik, s orrát megcsapja a pályaudvar kőszén-szaga. Ilyenkor a magamfajta öreg nyugdíjas, akinek nem is igen van már mit kipihenni, legfeljebb az egész életet, valami gyermeteg hálát érez a sors iránt, amely pihenni engedi. Aztán elindul a vonat, az ablakból a gabonaföldek sárga keresztjeit látni, s ez általánosabb irányba tereli 129
