Bethlen Naptár, 1986 (Ligonier)
Im memoriam
1986 307 Hosszú hetek után újra meglátogattuk Károly bácsit. Ebéd közben szomorúan mondja: “Képzelje, Máriskó, elveszett a kanalam... Látja, ilyen az öreg ember, már nem tudja, mit csinál. Tűvé tettem mindent, a szemetes ládát aprójára átkutattam...a kis patak partját is, de biztos, hogy kidobtam a hulladékkal, amit a szemetes közben elvitt. Azóta se esik jól a leves!” Bűnbánatban égett az arcom, de hallgattam. Éreztem, hogy a jó Isten felülről mosolyog és megbocsát. Az igazat megvallva közben el is felejtettem a kanalat, nem kaptam semmi hírt felőle vagy három hónapig. De végre jött egy telefonhívás: Szűcs Pista jelezte, hogy készen van a kanál. Nagy örömmel, izgatottan mentünk utána. Nem hittem a szememnek; egy gyönyörű vadonatúj fényes kanalat tartottam a kezemben. Semmi nyoma a foltozásnak. Alig vártuk az alkalmat, hogy kivihessük a gazdájának Vintondale-re. Mikor újra meglátogattuk Károly bácsit, mint máskor is, megterítettem az asztalt és kissé elrejtettem az ezüst kanalat a tányér mellé. Imádkoztunk. A leves tálalva...várakozás...Károly bácsi felveszi a kanalat automatikusan, már-már a levest érinti vele. de lenéz a tányérjára...keze megmerevedik és felkiált: A “KANALAM! Máriskó! Mit csinált?” Több szó nem esett. A leves kihűlt. A nagy csendben mindhármunknak elhomályosodott a szeme a felejthetetlen örömérzéstől: “az elveszett és megtaláltatott”. És az öreg Károly bácsinak újra jól esett a leves élete végéig. A megfoltozott kanál újra összekapcsolta Károly bácsit a múlttal, a családdal, az otthonnal. Dicsér az ég, dicsér a föld Dicsér az ég, dicsér a föld, Lényed melyet úgy áld, betölt, zengő madár, zúgó vihar, nyíló virág, fény, mely kihal. Dicsér a szó, a gondolat, a háladai, mi fölfakad, a hit, a tett, ha Rád mutat, csodáidon az ámulat. Dicsér gyerek, felnőtt s az agg, én is velük hadd áldjalak, mert IGE vagy, KI szívig ér, s kegyelmet adsz kegyelmedért. F. L.
