Bethlen Naptár, 1982 (Ligonier)
Európa
220 BETHLEN NAPTÁR Priscilla a házuknál levő gyülekezettel egybe.” (I. Kor. 16:19) Az Akvillát és Priscillát csak magyar nevekkel kell behelyettesítenünk és akkor hűek vagyunk. A prédikációkat körözük. Némelyeket már rongyosra használtunk. Ugyanúgy körözünk írásokat, cikkeket és híreket. Az időseket testvérek veszik fel autóikba, és segítik őket a soron következő családi összejövetelre. Ilyetén való egyházi életünké a zártság és nyíltság egyformán jellemzi. Az előbbire azért van szükségünk, hogy a mag-valóságában (helyesebben a magok valóságában) élő és folyó életünket megvédjük a hamis atyafiaktól, a romboló elemektől, a jó ételt elkozmásító szélsőségektől (amelyek annyira jellemzői az emigrációnak). Ma, ha valaki részt akar venni a gyülekezetben, csengetnie kell és bebocsátást kell kapnia (mint annak idején, az ősegyházban Péter apostolnak is zörgetnie kellett a Márk anyja házának ajtaján. Ap. Csel. 12:12-13). És Priscilla házának ajtaján is kopognia kellett annak, aki részt akart venni a házi istentiszteleten. A nyíltságot abban gyakoroljuk, hogy ki-ki ott, ahol van és ahogy van Krisztusról bizonyságot tévő legyen az ajka és élete. Hozzá vehetjük még ama egyedüli kivételt, hogy január hónapban évről-évre, az ökumenikus imahét keretében kölcsönösen meglátogatja egymást a brüsszeli két magyar keresztyén egyház, és igehirdetőket is cserélünk. Az egységtörekvésnek és az egység szolgálatának nagy ösztönzője és munkálója Ft. Dr. Szabó Lajos brüsszeli magyar katolikus lelkész. Az egyházközi kapcsolatok munkálásában, a kollegalitás ápolásában érdemei nyilvánvalóak és felülmúlják az országbeli pásztori munkát végző magyar katolikus szolgatársait. Az elmúlt két évtizedes történetünket taglalva és kiértékelve azt kell mondanom: úgy volt jó, ahogy történt. A hálaadásokra tnéltó jelenségekre és a sebeket hátrahagyó történésekre egyaránt értem személyes megállapításomat. Ha többen megkérdőjeleznék, akkor sem mondhatok mást. Nekünk így adatott, ahogy adatott. És aszerint kellett szolgálnunk, ahogy adatott. Egyházunk él tovább. Mindenki pap (főleg a családfők), mindenki gondnok, mindenki presbiter. Mindenki szolgál, és mindenki vezet, úgy, ahogy felelősége parancsolja, és lehetősége engedi. Az egyházi életnek új évtizede nálunk ilyen jövőt Ígér és valóságosít. Nincs látványos szervezet. Nincsenek élvonalbeliek. Nincs nagy ünnepi felvonulás. Nincsenek nagy konferenciák. Ezzel egyenes arányban elcsendesedtek a veszekedések, a visszavonások, meghasonlások, a pártharcok. (Azok a lelki-szellemi kiskorú emberek, akik még mindig szajkózzák a rágalmakat, nem tartoznak hozzánk). Ilyen életmódba jutottunk el, amely a lehető legnagyobb mértékben kapcsolja ki a testi elemeket (I. Kor. 3:3) és szabad kifutást ad a belső, lelki embernek a szív elrejtettségében. A külső szemlélőnek talán Karszt-vidéknek tűnik az ilyen élet. De a Karsztnak is vannak elrejtett értékes patakjai, erei. Mindezek mellett és közben Nt. Pándy Andráshoz bármikor mehetünk problémáinkkal és, ha nagyon szükségesnek mutatkozó szolgálatra megkérjük, baráti és testvéri lelkületét továbbra is gyümölcsöztethetjül