Bethlen Naptár, 1981 (Ligonier)
Egyesült Államok - Egyéb gyülekezetek
1981 BETHLEN NAPTÁR 157 nyos kegyes érzés hullámzik át rajtunk is, amikor arra gondolunk, hogy magyar gyülekezeteink nem éltek hiába. Szép lehet annak a gyülekezetnek a története, amelyről elmondható az, hogy nem élt hiába, áldássá vált azok számára, akiket szolgálni hivatása volt. Gyülekezeteinknek, éppen úgy, mint öreg fáinknak voltak virágzó és gyümölcsöt termő évei. De ellentétben a fák rügyeit fakasztó szép tavaszoktól, gyülekezeteink minden kivirágzása mögött súlyos magyar nemzeti gondok, sőt tragédiák húzódtak meg. A templomot építők mögött a szegénység, mely vándorbotot adott a kezünkbe. Az általuk épített templomokba a lelki és szellemi gyümölcsérést pedig azok hozták, akik saját magyar hazájukba nem térhettek vissza életük kockázata nélkül. Majd tovább táplálták magyar gyülekezeteink lélek számát azok, akiknek valósággal menekülni kellett saját szülőföldjükről. Ezzel szemben, gyülekezeteink elerőtlenedésének egyik oka az, hogy — hála Istennek — az utóbbi évtizedekben nem került sor arra, hogy ilyen tragikus források táplálják életét. Ugyancsak pozitív értékként kell felfognunk azt a tényt, hogy híveink kinőttek abból a korból, amikor nyelvi nehézségeik miatt gyámságra szorultak. Hálát kell adnunk azért is, hogy gyermekeink ma már a maguk által keresett kenyéren élnek, beleszövődve a nemzet élet-fájába, mégpedig új színnel gazdagítva azt. Vitatjuk gyakran azt a kérdést, hogy vajon követelhetnénk-e tőlük gyülekezeti hűséget, mellyel látszólag megelőzhetnénk a megöregedést és gyülekezeteink megszűnését. Ügy érzem, hogy ezt a kérdést másképpen és más vonalon szabad csak feltennünk, ha tárgyilagosak akarunk maradni. Az egyetlen jogos kérdés az lehet, ami egyformán szól lelkészeink és gyülekezeti tagjaink felé: Végeztünk-e olyan szülői és lelkipásztori munkát, mely maradandó módon alakította ki gyermekeinkben azt a keresztyéni jellemet és magyar élet-ideált, mellyel bátran bocsáthattuk őket útjukra? Szép kis magyar templomainktól mindenkit elsodor emberi sorsunk. Egyiket az élet, másikat saját sírja várja. De, ha a magyar templomok oltárképe a szívekbe vésődött, akkor nem kell feladnunk a reményt. Gyermekeink nem kényszerből és félelemből, de hálás emlékezéssel a szülői otthonokra és kis magyar templomukra meg fogják állani a helyüket abban az életben, amelyre — végeredményben — neveltük őket. Konferenciánk életéről szóló s komornak látszó jelentésemhez hozzá kell fűznöm két barátomnak és szolgatársamnak Bell S. Lajosnak és Turcsányi V. Gyulának elhalálozását. Amilyen nagy emberi világunk vesztesége, ugyan olyan nagy hálával köszönjük meg őket Istennek, mindkettőjüknek köztünk való életét és szolgálatát. Mind a ketten hálás gyülekezetei hagytak maguk után. Mind a kettőt bánatos hitves siratja szerető gyermekeikkel együtt. Eltávozásukkal amerikai magyar evangélikus ügyeinknek kevesebb lett a munkása, de példájuk ma is világít. Nagy, nemzetiségi kérdések existenciális életüket vitálisán érintették. Válaszuk és életük mindig Jézus Krisztustól kapott alapokra utalt, ezért nem kerültek soha ellen
