Bethlen Naptár, 1979 (Ligonier)
Szépirodalom
52 BETHLEN NAPTÁR A tanító elképedve hallgatta az öreg parasztot. De ez folytatta: — Mer idáig nem vettem hasznát, kicsi vót, iskolába is kellett neki járni, de most olyan ez uram, hogy a szívem is sír utána, hogy elviszik, mikor már érő volna. — Hát mit akar? — Elszegődtetik tőlem . . . úrnak ... Ki téríti meg az én káromat? S a maga igazában megcsökönyösödve nézett szembe a tanítóval, aki a maga hasznára, mint az úri rend képviselője, el akarja rabolni az ő jószágát. — Ingyen, uram, nem adom oda . .. De, ha megfizetik az én veszteségemet, nem mondom, hogy nem. Mint egy barbár emberkereskedő, aki a gyereket rabszolgának adja el. — Mit akar kapni érte? — Állítson nekem a tekintetes úr, mán az urak, helyette egy másik kiskocsist. Osztán, amíg odalesz a gyerek, addig mindig egy olyan korásut helyette, arnék az ű dolgát el tudja végezni. A tanító elcsüggedt. — Azt nem lehet, öregem. — Máskép pedig nincs vásár... Az urak elveszik a pénzünket, a fődiinket, még a levegőt is, most meg már a gyerekünk javát is?. . . Mer maguknak se kell, aki nem jó. Maguk is csak a legjavát szedik ki. . . Hát, ha szaporítani akarják az úri rendet, fizessék meg ... És a tanító ezzel a kristálytiszta okoskodással nem tudott megbirkózni. Mit köszönök kálvinistaságomnak Eltűnődöm ezen a kérdésen s legyen szabad kálvinista őszinteséggel válaszolni rá. Ha visszagondolok iskolai pályámra, sorra szedem az öszszes hittanáromnak jelenségét emlékezetemből. Olyan különös adományom van, hogy mindenkit tisztán látok, aki valaha belefolyt az életembe. Valamennyiőjüknek meg tudnám rajzolni az alakját, a képét, az egyéniségét. Emlékszem az elemi iskolai tanítómra, aki naponta énekeltette velünk a zsoltárokat. Ma is szívemnek nagy gyönyörűsége, ha jól kiénekelhetem magamat
