Bethlen Naptár, 1970 (Ligonier)

Dél-Amerika

1970

179

1560 táján alapították. Most 200,000 lakosa van s Venezuela egyik legfontosabb gyárvárosa: tele van olaj, gumi, vegyszer, acél s autó telepekkel. Magyarok nem sokan vannak, úgy negyvenötven család. Második háború utániak, főkép volt csendőrök.

Az evangélikus templom új, igen modern, téglalap alapon vertikálisan háromszög alakú. Németek, svédek, magyarok, lettek látogatják. A tágas parókhia szintén új. A lelkipásztor Puky Ákos. Már jól kereső állásban volt, amikor lelke indítását követve elvégezte a teológiát s pap lett.

A templomi szolgálat, amin úgy negyvenen vettek részt, öt órakor kezdődött. Pósfay György öcsém orgonáit, én igét hirdettem s Puky Ákos úrvacsorát osztott. A tisztelettételt itt is karácsonyfa-ünnepély követte, aminek a programját, akárcsak Caracasban, főkép a gyermekek szavalata adta. A délamerikai és az északamerikai magyar gyerekek között a különbség annyi, hogy délen spanyol (portugál), északon pedig angol akcentussal ejtik ki a magyar szót.

Látogatások

Bár aránylag Venezuelára jutott legkevesebb időm, mégis úgy Caracasban, mint Valenciában sikerült néhány magán látogatást is tennem, igy pl. a fővárosban Izsák Olivér, Vladár Ervin, Vladár István, id. Nyerges Miklós, Győry István vendégszerető és vendégmarasztó otthonaikban. Házigazdáim a főváros elit-társadalmában is az elitet képviselik. Főkép mérnökök, fajtájukat szerető, intellektüel keresztyén magyarok, a gyülekezet oszlopai.

Valenciában pedig Gecsey István volt csendőr barátságos otthonában találkoztam egy féltucat derék magyar reformátussal. Az országot már megszokták s a venezuelai körülményekhez képest jól keresnek. Meg vannak elégedve s az oka alighanem abban rejlik, hogy a negyven-ötven családból álló magyar csoport jóban-rosszban példásan összetart.

Szivemből szólt hozzájuk az áldáskivánás, mikor elbúcsúztam tőlük. Venezuela földjén már csak pár órám maradt. Rohantunk vissza Caracasba, ahova éjfél tájban érkeztünk meg s reggel igen szives vendéglátóimnak, a fiatal, példás háziasszony papnénak, a nyelvzseni s építő papnak, György öcsémnek, meg drága két kislányuknak Isten hozzádot mondva, kora délelőtt már a karibiai tenger felett repült velünk a gépmadár — hazafelé. Megint nem láttunk semmit, csak az alattunk gomolygó felhőket s imitt-amott egy-egy résen át vizet. Az egyetlen sziget, amit látni lehetett,