Bethlen Naptár, 1970 (Ligonier)
Dél-Amerika
1970 149 tett volna látni, de a baj az volt, hogy felettünk nem volt más, mint a tündöklő kék ég a vakító fényű nappal, alattunk megxvastag fcllegtakaró, amiből dárdahegyekként meredeztek ki az Andes csúcsai.. . Csak Chile felé s különösen Chilében lehetett felfedezni növényzetet is. Santiago környéke már alföld, farmokkal, kertekkel, legelőkkel. Jól esett a szemnek. A repülőtér és az állomás szép, nagy, modern és tiszta; tolongás mindenfelé. Színes bőrű embert alig látni. Argentina Santiagoból kelet felé fordult a gép s irgalmatlanul magas hegyek fölött elszállva, végre újra síkságot s azzal együtt növényzetet láthattunk. Ez már Argentina. Akár csak a magyar alföld, de sokszorosan hatványozott kiadásban, vagy akárcsak a középnyugat itt nálunk, Amerikában. A hegyek szépek, de csak maradjanak ott, ahol vannak. A buenos airesi állomásra úgy három óra tájban érkeztünk. Az volt az érzésem, hogy nem fog várni senki, merthiszen az eredeti gépről lekéstem, az a perui indiánus pedig, aki a kábelirodában a Buenos Airesbe szóló üzenetemet átvette, nem úgy nézett ki, mint aki azt el is küldte volna. Úgy is történt. A bejáratnál nem várt senki, az útlevél és vámvizsgálatnál szintén senki. A vámvizsgálat különben könnyű volt. Ráakasztották a bilétát a kézitáskákra: vihetem. Egy telefonfülkéhez mentem, hogy felhívom Szabó Imre barátomat, a buenos airesi papot, de argentin pénzem nem lévén, meg aztán spanyolul sem tudván, angolul beszélő embert kerestem. Pillanatnyilag ilyen nem volt s egy argentin pofa ajánlkozott segítségnek. Megmutattam neki a telefonszámot. Tárcsázott s a kagylót átadva, hallom az én Imre barátom hangját. Itt vagyok, jelentettem. Az eredeti gépről lekéstem s ezt útközben megtáviratoztam. Nem kapta meg. Nem baj, el tudok én hozzájuk jutni magam is. Azt ajánlotta, hogy vegyek autóbuszt. Kísérletezés lett volna s azt válaszoltam, hogy taxit veszek, az biztos lesz. Az argentin mentorom (P), akit gentlemannek gondoltam, ajánlkozott, hogy ő kerít taxit. Felkapta a nagyobbik táskámat s elindult, én meg követtem. Elég hosszú séta után megállt egy olyan harmincegy-harminckettes kiadású harciszekér mellett. Kézzel-lábbal, jelbeszéddel kérdeztem tőle, hogy az az övé? “Si, si, senor.” Begyömöszölte a podgyászomat s intett, telepedjek mellé az első ülésre. Első megfigyelésem: a taximéter le volt takarva. A
