Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)

Magyar Mosolygás

100

BETHLEN NAPTAR

Bavina kiejtette a kezéből a borotvát ijedtében, de édesapám sietett neki föladni.

— Csak lásson hozzá hamar, mester, mert sürgős az utunk. Sietünk az erdőre fáért. De szépen megborotválja ám!

— Kicsodát ? — hebegte a mester.

— Hát a szamárkámat, — veregette meg apám szeretettel a szamárka tarkóját. — Tudja, már ki is fizettem az árát.

— De hiszen kelmed a cimborájáról beszélt! — fakadt ki Bavina.

— No igen, — bólintott apám. — Nincs nekem jobb cimborám a szamárkánál. Hozzám tartozik, mint a fához a nyereg.

— Ne figurázzák kend! — tette össze a kezét Bavina.

— Eszembe sincs! -— húzta föl édesapám a seprőforma szemöldökét. — Én csak azt kivánom, amire megalkudtunk. Aztán ha jól fölgondoljuk, nagy dicsőségére lesz az az urnák, ha hire megy, hogy szamarat borotvált.

— Tudja mit, Törőcsik! — rázta a hideg egész hosszában a borbélyt—-inkább visszaadom a pénzt, csak menjen kend Isten hi révei.

— Az már beszéd, — dugta zsebre apám a krajcárkáit — mert igy legalább leborotválkoztam a nyergem árát.

★

De jól szolgált az én édesapám esze akkor is, ha nagy urakkal volt dolga. Maga az uraság is sokszor szót értett vele mindenféle ügyes-bajos dologban. Akár az aratókkal volt baj, akár a dézsma körül volt valami hiba, mindjárt mihozzánk szalajtotta az uraság a hajdút:

— Hívjátok csak Okos Törőcsiket, majd igazságot tesz az mindjárt.

Pedig volt a kastélyban káplán is, Íródeák is, hopmester is, csupa tanult ember. Rossz néven is vették az uraságnak, hogy olyan nagyra tartja a tudatlan jobbágyot. Nemcsak maguk közt morgolódtak, egyszer nyíltan is a szemére teritték borozgatás közt.

— Hogy lehet az, nagyságos uram, hogy anynyiszor elejbünk teszi azt a tahó parasztot? Hiszen még deákul se tud a jámbor.

— Az bizony lehet urak,—mosolyodott el Malajdoki Tamás — de azért mégis ésszel van tele a feje búbjától a lába ujjáig. Tanulhatnának attól egyet-mást még az ilyen nagytudománvu emberek is.

Felzudult erre a három ur, mint a darázs, ha füstöt vetnek