Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Magyar Mosolygás
98 BETHLEN NAPTAR MAGYAR MOSOLYGÁS Apám Irta: Móra Ferenc Volt ragadvány-neve az édesapámnak is. Csakhogy ő már nem Erős Törőcsik volt, hanem Okos Törőcsik. Neki a nagy eszéről meséltek olyan történeteket, mint öregapámnak a nagy erejéről. Ezek közül nekem mindig az tetszett legjobban, ahogy a Pukkancs Bavina borbélyt kifigurázta. Bavinának hívták a mi falunk cseh borbélyát. Hosszú, vékony, nyakigláb ember volt, ugv, hogy maga is elfáradt, mire végignézett magán. Más ugyan nem is nézegetett rá, mert szívtelen, kapzsi, magának való ember volt. Egyszer ez a Bavina télidőben fát akart venni a piacon. Hát hiszen volt ott rőzsés kocsi tizével, de Bavinával senki se akart szóba állni. Akárkitől kérdezte, hogy hogy a fa, mindenki azt felelte neki: — Az urnák sehogyse, mert az ur mindenkit rászed. Menjen az erdőre, van ott gally elég, szedjen magának. Utoljára aztán édesapámmal állt alkuba a borbély. Édesapám akkoriban afféle szamaras ember volt, aki mindent végzett, amiben a szamárkája segíthetett neki. Vizet hordott, téglát hordott, zsákot hordott, s ha egyéb dolga nem volt, kiment a szamárkával az erdőre, föltette rá a fanyerget s megrakta hulladék targallyal. Most is ilyen istenadta, magaszedte tüzelőt árulgatott édesapám, mikor Bavina oda toronykodott mellé. — Hogy ez a marék szemét? — Nem szemét az, kérem szépen, hanem csupa finom tüzrevaló. Nem is egy marékkai van, hanem egy szamárháttal. Az ára pedig egy ezüst huszas. A cseh nagyot szitt a fogán, és azt kérdezte: — De egy húszasért minden fa az enyém, ami a szamár hátán van. — Hát persze — bólintott rá apám. — Az utolsó darab is? — De még a legutolsó is — mosolyodott el édesapám, hogy ilyen figurás kedvét látta ennek a harapós borbélynak. Azzal megfogta a szamárka kötőfékjét, bevezette a borbély udvarába, lehányta róla a gallyat, és tartotta a markát a pénzecskéért.
