Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Eszenyi László: Épitsük ki Ligoniert
1969 55 egyesület egyhangú határozat alapján azzal a kéréssel fordult Egyesületünk felelős vezetőihez, hogy Gyermekotthonunk kapuit ismét nyissuk meg. Valamennyien úgy érezték, hogy árva és elesett gyermekeink gondozása csakis olyan intézményben képzelhető el, ahol Istent félő és hazafias gondolkodású magyar nevelőktől kapják a szellemi és erkölcsi útravalót kisértésekkel teli amerikai életút jukra. Csodával volt határos a kis város lakosságának reakciója is. Mikor pár évtizeddel ezelőtt Egyesületünk megvásárolta a Ligonier szélén lévő farmépületeket a Bethlen Otthon céljaira, a fogadtatást a kis hegyi város zárt társadalma részéről mindennek lehetett minősíteni, csak épen barátságosnak nem. Erélyes és nem épen tapintatos kísérletek történtek olyan irányban, hogy a “betolakodott jött-menteket” kiutálják a környékről. Hála Bethlen Otthonunk kiváló vezetőinek és megmutatott nagyszerű munkájuknak ez az ellenszenv az évek során barátsággá szelídült. De most bizonyították meg először a ligonieriak, hogy az Otthont egyenesen magukénak is tekintik. Mikor a bezárásra vonatkozó intézkedés a helyi lapok cikkeiből ismertté vált, a város vezetői gyűlést hivtak össze, ahol nemcsak szavakban adtak kifejezést annak, hogy a mi testvérsegítő szolgálatunkat nagyra tartják, hanem annak további folytatására áldozatokat is hajlandóak voltak hozni. Tekintettel arra, hogy a kerület iskolaszékének magatartásán ők sem tudtak változtatni, még a gyűlésen több ezer dolláros segélyt ajánlottak fel, melyet gyűjtés utján kívántak előteremteni. Megható volt az a testvéri gesztus is, melyet az ökumenikus gondolat élő bizonysága ként tett a helyi római katolikus iskola lelkészvezetője, aki teljesen dijmentesen felajánlotta iskolájukat gyermekeink részére. A fentiek ismertetése után talán felesleges leírnunk, hogy Egyesületünk Vezértestülete egyhangú döntéssel ismét megnyitotta Gyermekotthonunk kapuit s gyermekkacagástól hangos ismét a ligonieri patinás öreg épület. Ismét végezzük a ránk kirótt szolgálatot, pedig az ideiglenes bezárást indokló egyetlen ok sem változott. A tandij épen olyan magas maradt, az állami szabályozások sem enyhültek és az újonnan jelentkezett gyermekek sorában teljesen árva alig akad megint. Közgyűlésünk határozatának megváltoztatására tehát valóban semmi észokunk nem volt. Mindössze világosabban megértettük a jó pásztor példáját, aki “ésszerűtlenül” ott hagyja az egész nyáját egyetlen elcsatangolt, elveszett bárány kedvéért. Megértettük, hogy egyszer számonkéri mind*
