Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Halottaink
1969 217 saival összejött nemrég is. És aberdeeni volt theológustársával, az öreg skót lelkésszel: W. Ewennel végig levelezésben állt. Akik kedves, meleg, vigasztaló szót kaptak tőle és hozzá az ő szeretetteljes mosolyát, ezeket soha el nem felejtik. És hányán vannak, akik személyesen nem is ismerték őt, de sok istenes éneke biztatást, erőt, derűt adott nekik életük utján. Ki ne ismerné ezeket az amerikai magyar reformátusok Énekeskönyvéből is? Két háború vihara zúgott el fölötte. Nem felejtem el soha, hogy a második világháború kitörését követő vasárnapon hogy prédikált. Vörösmarty “Előszó”-ját idézte: “Kitört a vész . . . Vérfagylaló keze emberfejekkel lapdázott az égre . . . Emberszivekben dúltak lábai. . .” Hallom a hangját, látom ezüstös fejét a fekete palást foltja fölött. Ha ezt a szót hallom: “próféta”, rá kell gondolnom, hófehér hajára, tüzes, ifjú tekintetére, megalkuvást nem tűrő igazságszeretetére. Próféta, aki játszani tanította a gyermekeit. Új meg új, maga-kitalálta társasjátékokkal szórakoztatta őket és kötötte le fölös energiájukat, belefeledkezve maga is a játékba. Képe, hangja, magatartása maradandóan él bennünk. Csodálatos, hogy a halál mennyire kiemeli, bekeretezi és megvilágítja a személyiséget. Azt, ami bennünk páratlanul egyéni. Most látom igazán Vargha Tamás egyensúlyát, belső békességét; azt, hogy érzett rajta a felsőbb világ foszforeszkálása, amely annál több fényt adott, minél sötétebb lett körülte a világ. A tova sodródó nemzedékek ne felejtsék el ezt a lelkipásztori jellemet, akinek egyszerű megléte is alázatos, egyszerű és építő igehirdetés volt. Hitben is, tudásban is, szeretetben is, szelídségben is magasan felettünk állt. “Imé igy áldatik meg a férfiú, aki féli az Urat” (128. zsolt. 4). Áldott élete volt, nemcsak a családjában, gyülekezetében, hanem egész református egyházunkban. (Aki jól ismerte).
