Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Dél-Amerika
1969 203 Az előbb hallottakban utalt Puky lelkipásztor arra, hogy maga is szórványban, a kolumbiai határ melletti San Cristóbal városában nőtt fel, ahol igen csekély az európai származású protestánsok száma. Érdekes lenne hallanunk, hogy ki gondozza ezt a szórványt és milyen lehetőségei vannak egy távoleső helyen lakó magyar protestánsnak arra, hogy atyái vallási hagyományaiban nevelkedjék? “Hogy ne veszítsük el anyanyelvűnket, otthon nagyon sokat 'foglalkoztunk magyar nyelvvel. Mivel városunkban egy történelmi protestáns egyház sincsen képviselve, a Caracasból háromszor évente ellátogató lelkész legtöbbnyire német istentiszteletein kívül, “egyházi életünk” a családon belül pergett le. Még az istentiszteletek is, kevés kivétellel, nálunk voltak a házban. így nővéremet és engemet is apánk készített elő konfirmálásra a Káté segítségével. Nem tudná ezt talán más családapa is megtenni?” Az elmondottak ismét visszavittek a tovar-i hegyekben rendezett magyar szórványtáborba. Mert ami itt folyik, az nem akar pótolni semmit, legfőképpen nem akarja a szülők Isten előtti felelősségét csökkenteni. Sokkal inkább támogatni óhajtja a szülőket abban, hogy eredményesebben teljesíthessék kötelességüket, azt, hogy egész gyermekükről gondoskodjanak. Nem csupán annak testéről, esetleg szelleméről, hanem lelki fejlődéséről is. —y—y TANÁCS Kiket szeretsz s akik szeretnek, Ha bántanak, ha megsebeznek, Ne haragudj rájuk sokáig! De öntsd ki szíved’s ha letörléd A fájdalom kicsordult könnyét: Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik. Óh, egymást hányszor félreértjük, Szeretteinket hányszor sértjük, Bár szívünk éppen nem akarjt. Mi is talán vérzünk sebben, Nekünk is fáj, még élesebben. De büszkeségünk be nem vallja. Ne légy e büszke, légy őszinte, Híved legott azzá lesz szinte, Oszlik gyanú, megenyhül bánat; Oly váratlan jöhet halálunk S ha egymástól haraggal válunk, A sírnál késő a bocsánat! Gyulai Pál
