Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Dömötör Tibor: "Végrendelet" (Vers)
1969 139 A nyitott sir csodája láttán, öreg és ifjú együtt sirt Száz év ezer vérző sebére e szent palást hozott gyógyirt. A tudósok és hitetlenek tovább keresték a papin Nem értve meg, hogy a nagy költő ezúttal a palástra irt. Magyar szivek összedobbantak, hozzájuk szólt az üzenet Mit nem érthet meg soha senki, csak kinek szive vérezett A siri csendben mennydörgésként hangzott fel a Végrendelet Melyet nem hallhatott meg egy sem, ki Hazánk ellen vétkezett. A Végrendelet Ítélet volt, irtózatos és pusztító Hasonló Isten igéjéhez, mely mindig élő és ható. A Végrendelet ígéret volt, a jövendőre mutató Népünknek holnapot jelentő, reményt keltő és biztató. “Porból vagyunk és porrá leszünk, az életünk agyagcserép Isten nélkül az ember semmi, lélek nélkül csupán csak kép A hatalomnak megszállót ja, ki az Isten helyére lép Holnap csúfosan hullik porba, ha majd a Nemzet láncot tép. De megmarad majd mindörökre, ha el is veszti mindenét Az ember, aki Istenébe oltotta bele életét. És megmarad majd az a nemzet, mely megtartotta a hitét S bár földjét mások bitorolták, nem tagadta meg Istenét. Megmaradásunknak jelképe legyen mostantól a gólya Történelmünknek hirdetője, igazunknak tanítója Szabadságvágyunk álomképe, ifjúságunk megtartója Egekbe szálló lelkünk őre, jövendőnk szent hordozója. Mert a gólya a mi madarunk, túlélt ármányt, gyászt és bitót És vele mi is megmaradunk, túlélve miiulen hóditót. A gólyamadár visszatér majd és övé lesz mit itt hagyott Uj fészket rak régi helyére, melyben ezer évig lakott.” Legenda száll a Felvidéken, magyar magyarnak adja át Tompa Mihálynak lelket gyújtó, jövőt Ígérő szózatát. Amit a költő hitt és látott, de élve el nem mondhatott Elmoiulja most az utódoknak a szent palást és a halott! Dömötör Tibor
