Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Középeurópa Tragédiája
134 BETHLEN NAPTÁR hatalmát tekintik és döntő szerepük van a politikai kérdésekben is. A cseh átalakulást kezdettől fogva gyanakodva nézték és mindent elkövettek, hogy az országot visszahelyezzék a Moszkva-hű csatlós állapotba. Csehszlovákia belső függetlenedésében ők politikai és katonai veszélyt láttak, a Jugoszlávia által 1948-ban elkezdett szakadár mozgalom továbbfejlődését. Románia külpolitikai önállóságra való törekvését sem nézik jó szemmel. Amikor pedig egy jugoszláv-román-csehszlovák politikai szövetség körvonalai kezdtek kibontakozni, ebben már halálos veszélyt szimatoltak. Annál is inkább, mert a cseh reformok hatása minden kommunista államban, igy a Szovjetunióban is egyre növekedett. Az értelmiség és az ifjúság nyiltan reformokat kezdett követelni. Zacharov szovjet atomtudós írása kézrőlkézre járt a Szovjetunióban és az a cseh fejlődést a jövő példájának tekintette. Ma még nincs elegendő adat arra, hogy bizonyossággal meg lehessen állapítani, mikor született meg a döntés Moszkvában Csehszlovákia katonai megszállására. A politikai szakértők egy része Nyugaton azt állítja, hogy már 1966-ban, amikor a Varsói Hatalmak csehszlovákiai hadgyakorlatán a szovjet tábornokok arra döbbentek rá, hogy az ország nem bástya, hanem rés a szovjet táborban és katonailag képtelen arra, hogy egy esetleges Kelet- Nyugat összecsapás esetén magát megvédje. Ettől kezdve igyekeztek a cseheket rávenni, engedjék meg szovjet haderők állomásozását éppúgy mint Magyar- és Lengyelországban. Ehhez még Novotny sem járult hozzá. Novotny bukása után a Szovjetunió márcsak arra törekedett, hogy alkalmat, ürügyet teremtsen a szovjet hadosztályok benyomására. A júniusi hadgyakorlatokban részt vevő szovjet alakulatokat már nem akarták visszavonni és csak azért engedtek a cseh követelésnek, hogy a katonai megszállást ne a Szovjetunió egyedüli akciójának, hanem az öt kommunista állam közös döntésének tüntessék fel. Julius 14.-én Varsóban az öt állam pártjai- és kormányai vezetőivel elfogadtatták a tervüket és csak annyit engedtek meg a katonai beavatkozást ellenzők kérésére, hogy ha lehet, a célt “békés” eszközökkel kell elérni. Mivel a csehszlovák vezetők nem voltak hajlandók Moszkvába elmenni tárgyalni, így került sor az ágcsernyői tárgyalásokra július végén és augusztus elején, majd a pozsonyi egyezményre. Az egyezményt a csehszlovák vezetők úgy értelmezték, hogy belpolitikáiig szabad kezet kaptak, a moszkvaiak pedig úgy, hogy alapot teremtettek egy invázióra. Olyan óriási méretű hadgyakorlatokat hajtottak végre végig a cseh határ mentén, amilyenre a második világ