Bethlen Naptár, 1965 (Ligonier)
Ds: Kálvin és a Magyar Reformátusság
88 BETHLEN NAPTÁR Amikor elomlott porsátorát sok sürii könnyhullatás között sírba helyezik — azt kemény meghagyása szerint jeltelenül kellett hagyni. Skaricza Máté 1570-ben még igy látta. Csak jóval később mert az utókor egy a földből alig kilátszó követ helyezni rá, amin pusztán két betű van: J. C. A jeltelen sírban nyugvó Kálvin, aki Istenről-emberről, az emberi élet értelméről és céljáról az Ige alapján nyert tanítást — egyben mint élete jelmondatát — ebben a néhány szóban foglalja össze: “Soli Deo gloria” — “Egyedül Istené a dicsőség”. Igen, egyedül az Istené s az enyém — az enyém orcámnak pirulása. S most érkeztünk el oda, hogy meglássuk, mi az, amivel Kálvin a magyar református lelkiség kialakítását lehetővé tette. Ez a valami az Igének csodálatos megértése és átélése volt s ezt adta és adja tovább a Magyar Református Egyház. Egy magyar életirója említi egyik professzorának azt a szellemes megjegyzését, hogy “az Ur Jézust eddig csak három ember értette meg igazán: Pál apostol, Augusztinus egyházi atya és Kálvin.” Ha a megállapítás túlzásnak látszik is, de találó. Az Isten fenségét, kegyelmének mindenekre elégséges voltát s ugyanakkor az ember önmagában való jelentéktelenségét szintén kevesen érezték még úgy át, mint Kálvin. Tanítványa, 15 éven át munkatársa s későbbi hivatali utóda, Béza Tódor, adja róla ezt a jellemzést: “Alakjára nézve középtermetű volt, arca kissé halovány és sötétbarnás, szemei egész haláláig átható fénnyel ragyogtak és éles értelemre mutattak. Öltözete sem nem cicomás, se el nem hanyagolt, ahogy illik ez a példás szerénységhez. Életmódjában igen egyszerű, távol maradt úgy a fösvénységtől, mint a fényűző pazarlástól.” “Emlékező tehetsége szinte hihetetlen (annyira, hogy akit egyszer látott, sok évvel azután is egyszerre felismerte és mikor diktálás közben, néha órákra is, félbeszakították, azonnal tudta folytatni ott, ahol elhagyta . . .) ítélete, bármi ügyben kértek tőle tanácsot, olyan világos és határozott, hogy gyakran csaknem úgy látszott, hogy meg tudja mondani a jövendőt és nem emlékszem, hogy csalatkozott volna, aki követte tanácsát. Az ékesszólást és a cifra beszédet nem sokra becsülte, de választékos nyelven irt . . . ítéletének határozottsága folytán mindig volt valami alkalmas és nyomatékos mondani valója . . . Azon a tudományon, amelyet eleinte hirdetett, mindvégig soha semmit sem változtatott, amit tudomásunk szerint kevés theológusról lehet elmondani.” “Bár természete szerint túl komoly, mégis társalkodásában senki sem volt nyájasabb őnála. A gyöngeségből esett emberi hibákkal szemben csodálatosan türelmes és tapintatos ... A hízelgést és képmutatást . . . gyűlölte. Természeti hajlamánál fogva indulatos vérmérséklettel birt . . . de az Ur Leikétől vezettetve mégis annyira tudta magát mérsékelni, hogy egyetlen szót sem lehetett hallani tőle, amely méltatlan lenne derék emberhez, nemhogy messzebb ragadta volna magát . . .” “Én az ő életének 15 éven át szemlélője és halálának is szemtanúja ... a legteljesebb joggal tehetek bizonyságot afelől, hogy ez az ember úgy életében, mint halálában a keresztyén lelkületnek legeslegszebb példányképe lehet mindenkinek . . .”
