Bethlen Naptár, 1965 (Ligonier)
Az anyaszentegyház Európában
126 BETHLEN NAPTÁR tották intézményeinket, feloszlatták a társaságainkat. Bizonyos, hogy a jövő protestáns nemzedék otthon tudásban, tájékozottságban emiatt is sokkal szegényebb lesz, mint a mienk. A tanári, a tanítói kar régen élethivatásként mivelte a protestáns szellemet, ma ha az állami tanító történetesen az egyházi énekkar tagjai közé vegyül a temetésen, az igazgatója számonkéri miatta. Faluban a lelkipásztor mellett csak egy postáskisasszony, egy-egy öreg tanítónő templomhüsége jelenti az “értelmiség” részvételét az egyház életében. A magas vezetőség akár félelemből, akár opportunitásból messze tulszaladt a felajánlkozásban az állam iránt. Olykor állami helyről kérik őket — mint Barth Károly hajdani hires levelében — hogy legalább kis dolgokban mondjanak ellent s felegyenesedve, férfi módra nézzenek az államot megjelenítő emberek szemébe. Jákobok módján az államnál keressük az áldást, nem gondolva azzal, hogy Ézsau módján majd kifelejt az igazi áldásból a jövő Ítélete! MIT KELL TENNI? kérdik azok, akik egy-egy vidék, egy-egy szolgálati kör területén belül, a nagy egészről alkotott kép nélkül, elszigetelve, hátraparancsolva élik életüket. — Olvasd a történelmet — tanácsolja cikkben Fekete Sándor — s a népfront vonalára bukkansz. Esze Tamás a szegény kurucság történetén dolgozik dicsekedve. Ez tetszik az államnak. S mi lesz Perényi Péterrel, hová tűnnek az enyingi Törökök, a Rádayak, Lorántffy Zsuzsánnák? Ki beszél majd Losonczy Anna végrendeletéről, Árva Bethlen Kata imádságairól, ha csak a pórokról célszerű egyháztörténetet Írni? — Én elvileg a nagyüzemi gazdálkodás pártján állok — mondja szemlesütve nekem Genf ben Kálvin sírja mellett egy otthoni béke-lelkipásztor, ahogyan a földműves népesség küzdelmére terelődik a szó. — A magyar protestántizmusnak az a baja — mondja egy másik látogató — hogy mindig elnyomva élt. S teher alatt nem nő meg a pálma. Ezért kevés nálunk a jellemes nagy egyházfő. Pedig vannak! Ez volt száz év távlatában öreg Révész Imre. Ravasz László ma is felemelt kéz. Nyugodt, ünnepélyes egyéniségéről jóltevően, messze szétárad a nagyság. Vannak nagyok! Például az a lelkipásztor, akit börtön-ideje után nem engedtek vissza régi jó helyére s most süllyedő faluban, süllyedő lelkeknek őmaga harangoz templomra, akarattal, vállal védve, védelmezve a korhadt haranglábat az összeomlástól.
