Bethlen Naptár, 1964 (Ligonier)
Mikszáth Kálmán: Bede Anna Tartozása
BETHLEN NAPTÁR 45 Bede Erzsi, mert tetszik tudni a tesvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. — Hát akkor nem te vagy elitélve? — Óh, édes Istenem! Hát miért Ítélnének el engem? Nem vétek meg a légynek sem. — Dehát akkor minek jössz ide, te bolond? — Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt “ez a dolog” a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamarában, akkor jött ez a parancsolat a “félesztendő miatt”, hogy mégis ki kell állani. Óh, mennyire várta ... Be jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta . . . Könnyei megerednek a visszaemlékezésben s alig bírja folytatni: — Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát . . . — Mit, gyermekem? — Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt. A bírák egymásra néztek mosolyogva: “Milyen naiv, milyen együgyü lány!” Az elnök arca is mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejjebb valamit . . . — Jól van lányom — szólt halkan és szelíden — hanem megállj csak, most jut eszembe . . . Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne. — Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok . . . Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól közbe: —■ Lássák, lássák! Olyan fájós szemrehányás van a hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-haját a fején. — Odafönt másként tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt. — Gondoltuk mi azt! — Suttogá s kis kezét szivéhez szorította.
