Bethlen Naptár, 1964 (Ligonier)
Móra Ferenc: A Csókai Csata
40 BETHLEN NAPTÁR Móra Ferenc: A CSÓKÁI CSATA Se szeri, se száma annak a sok szép könyvnek, amit a magyar szabadságharcról Írtak. Hát még a megiratlan történet mennyi, amit csak egyes vidékek szájhagyománya őrzött meg! Erdő az, nem berek; tenger az, nem patak, vagy legalább az lehetett, mig újabb zord idők el nem temették a negyvennyolcat meg a negyvenkilencet. Ezek közül a megiratlan hagyományok közül való a csókái csata is. Akkor hallottam, mikor még kerek volt a magyar világ. Aki mesélte, Farkas Szilárd az én regényemben is belementett csókái papom, már meghalt. De Krsztpogocsin Vládó szerb nemzetbeli célszerű szegény ember, aki meghitelesitette a történetet, még él s tanú rá, hogy akármilyen hihetetlennek is hangzik, igy volt, ahogy következik. A csókái csata különben történetnek olyan kicsike, amilyen kicsike falunak Csóka. Odaát Torontálban, a Tisza mentén gubbaszt az a jámbor kis falu, aminek, úgy tudom, a nagy változásokban sem változott meg a neve. Csöndes, békességes magyarok lakták negyvennyolcban. Jó macskaugrás hozzá egy másik kis falu: Szanád. Azt meg csöndes, békességes szerbek lakták. Csókái magyaroknak, szanádi szerbeknek soha világéletükben semmi bajuk nem volt egymással. A szanádi asszonyok a csókái Tiszára jártak le vizért, a csókái gyerekek pedig a szanádi füzesbe jártak át szedrezni. S mikor a fiatal magyar szabadságnak ellensége támadt, a járásbeli emberek mind a két faluból elmentek az egy hazát szolgálni. Akik meg otthon maradtak, azok szántogattak, vetegettek, szép békességben s amikor pihenőre tértek, igaz szívvel könyörögtek az Istenhez, hogy minél előbb vezéreljen haza mindenkit a maga tűzhelyéhez. Mire azonban a kalászok aranyát lengette a szél a búzamezőkön, nem volt aki learassa azokat. Az embereknek eszükbe sem jutott a földanya, aki kenyérrel fizeti meg a sebeket, amiket gyermekei ekével hasítanak rajta. Piacon, utcasarkon karéjba verődtek az emberek s lángolt a szemük, égett az arcuk a haragtól. — A rácok az ellenséghez álltak! Rázták az öklüket a csókái magyarok. Mink vagyunk itthon és ők akarnak kiirtani bennünket! — Az ám, ha hagynánk magunkat!
