Bethlen Naptár, 1964 (Ligonier)

Előszó

ELŐSZÓ

Ez a század az egyetemes "embertestvériség" korszaka. A brit múzeum minden külső zajt s azzal együtt a való életet is kizáró falai között született marxi "népi demokrácia" szerint, ha a "világ proletárjai egyesülnek", nem az égben, hanem a földön valósul meg a mennyország. Hát megvalósult. Leninnel meg Stalinnal Oroszországban, Rákosival meg Kádárral (jók ezek a fedőnevek) Magyarországon, Mao Tse-tunggal meg Chou En-laival Kinában, hogy a többi guzsbakötött és terror alatt nyögő országról ne is szóljunk. A marxi "népi demokrácia" lehet "mennyország" a terroriegényeknek, de pokol az emberséges embereknek.

Századunk különben megpróbálkozott azzal is, hogy az embertestvériséget ideális megfogalmazásban valósítsa meg. A terv felvetője egy princetoni professzor volt, aki később az Egyesült Államok elnöke lett. Vi/ilsonnak hívták. Sajnos, az általa proponált Népszövetséget, az ideálisnak gondolt embertestvériség letéteményesét pontosan ugyanaz a hazugság ölte meg, amit kendőzni akart. Elméletileg minden nemzet számára biztosítani óhajtotta a szabadságot, méltányosságot, fejlődési lehetőséget; tényleg az amerikai pénzen és véren nyeregbe ültetett elnyomók, a gyengéket kizsákmányolok klikkje volt. Angol, francia, cseh-román-szerb önzésen és erőszakon alapult s olasz, német és orosz önzés és erőszak ölte meg.

Nincs mit csodálkozni rajta, hogy az első világégést egy második követte. Azon sincs, hogy a Népszövetség utódjaként életre hivott Egyesült Nemzetek Szövetsége elődje összes betegségét örökölte. Hogy több fogyatkozását ne emlitsük: az ötvenhatos magyar szabadságharc ügyét végképen elaltatta, az nem volt fontos; az a fontos, hogy a szabadságnak még csak a fogalmát sem értő fél vagy egész vad árifkai népek függetlenséghez jussanak s hogy közben azt, hogy pontosan ugyanannak az Egyesült Nemzetek Szövetségének egyik tagja sok évszázados kultúrájú népeket (magyarokat, lengyeleket, letteket, litvánokt, eszteket) gyarmati sorban tart, a világ legtermészetesebb dolgának veszi.

Ez az évkönyv (mert több mint naptár) dokumentum. Annak a dokumentuma, hogy mivé tette a magyar és magyar református életet a mai "embertestvériség". Tartalomjegyzékünk (pedig nem teljes) arról tanúskodik, hogy népünk kegyetlenül szétszóródott. Mindenütt élhet a földkerekségén, csak épen szülötte földjén nincs számára hely . . .

Azután hitünk cselédeiről, ha a vasfüggönyön kivül bárhol élnek, tárgyilagos hirt adhatunk, de nem azokról, akik a megcsonkitott kis anyaországban, vagy cseh és román fennhatóság alatt senyvednek. Még a délszlávoknál aránylag emberségesebb az élet. A legkétségbeejtőbb azonban azon a területen, amit a csehek Stalinéknak adtak át . . . Kegyetlenül nehéz a magyar sors, különösen ha kálvinizmussal van fémjelezve.

Vajha tudnánk tanulni az immár több mint negyven esztendeje tartó nyomorúságunkból. Vajha acéllá edződnék hitünk a szenvedések, csalódások pörölycsapásai alatt s vajha szétszóratottságunkban közelebb kerülnénk alázatban egyetlen megtartónkhoz, a könyörülő Istenhez, hogy igy közelebb kerülhessünk megértésben, szeretetben, segitőkészségben egymáshoz. Más nem törődik velünk. Már épen ideje, hogy mi törődjünk egymással.

(Ds)