Bethlen Naptár, 1963 (Ligonier)
Ausztrália
BETHLEN NAPTÁR 121 A tizenkettedik órában végre fordulat történt. Papp Kálmán, a krügersdorfi (Transvaal) afrikai holland (búr) gyülekezet lelkipásztora, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy az 56-os menekültek közül a Délafrikai Unió 1500- at befogadott, felvette a magyar reformátusok gondját. Kijárta, hogy az •egyik johannesburgi református gyülekezet templomát havonta egyszer a magyarok rendelkezésére bocsátja. Az Ige tehát, ha egyelőre havonta csak egyszer is, de szól. Magyarul szól. Református módra szól. Az első magyar református istentisztelet szeptember 30.-án volt. Egyelőre csak erre az alkalomra szóló gépírásos meghívó van előttünk. Ebből idézzük az alábbiakat: “Nekünk, idegenbe szakadt magyaroknak, sokat jelent az egyház és a templom. Jelenti anyanyelvűnket, jelenti magyarságunkat, jelenti legszebb emlékeinket, amelyekhez vissza-visszaczáll a lelkünk, amikor az idegen világnak talán nagyobb karaj, de mégis könnyáztatta kenyerét esszük.Jelentse számunkra is ez a gyülekezeti hajlék az elhagyott “óhazát”. Erősítse küzdelmes, munkában megfáradt testünket, lelkünket az anyanyelvűnkön felénk hangzó Ige szava és szálljon ajkunkról az ég felé az ősi zsoltár: “Óh, seregeknek Istene! Mily kedves gyönyörűsége A Te szerelmes hajlékidnak! Áhítozik testem, lelkem Te hozzád, élő Istenem.” Bizony: “Megáll az Istennek igéje és nem állhat senki ellene.” Áldott legyen az Ur, aki az Ő népét nem hagyja el! AUSZTRÁLIA Mrs. Keith Karácsonya 1961. november elején jött a levél. Szép gyöngy betűk, ismeretlen írás, de ebben még nincs semmi különös. Felbontom, átfutom, néhány sor az egész, aláírója Mrs. G. Keith Sydneyből; nem ismerem. Mr. Csintalanról szeretne tudni, ennyi az egész. Valami eszembe jut; nagyon sok minden jut az eszembe. Miklós bácsiról szeretne tudni Mrs. Keith Sydneyből. Miklós bácsiról, aki most lesz tíz esztendeje, hogy megérkezett az üres perthi állomásra, kis batyuját letette az első tábla mögött, amely kiadó szobát kínált, hogy azután kisétáljon az utcára, hogy figyeljen egy majd elfelejtett nyelven ejtett szavakra (negyven évig nem beszélt magyarul), megállítson embereket azzal, hogy “hát fiam, te is magyar vagy?”, jegyezze a címeket és felkeresse, összehozza, egybegyüjtse őket, hogy azután tíz esztendeje István király napján, sírva az Űr asztala előtt, megalapítsa a perthi magyar evangéliumi református gyülekezetei. Még tizennégy hónapot adott neki az Úr. Tizennégy dolgos hónapot. Sírjánál megrendültén, égő fájdalommal, de hálatelt szívvel álltak magyarjai, magyarjai közt zsoltárosan a fiatal gyülekezet. A kegyelem példát állított elibénk, lehetünk-e méltatlanok a példához, a kegyelemhez ? Tollat ragadtam. Levél, levelet követett. Az utolsó Sidney-i levélen kibővült az aláírás: Mrs. G. Keith, Gizella Csintalan. Megérkezett. Huszonnégyen fogadtuk az állomáson. Nem akart hinni a szemének. “How nice of you ... it is unusual ...” De vájjon van-e értelme, hogy elmeséljük ezt a kis történetet? Magyarok csakúgy, mint ausztrálok, amerikaiak gyakran utaznak
