Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Szépirodalom
32 BETHLEN NAPTÁR — Tán temetésre mentek? Az anyátok! Na, nyomás, mikor lesznek lenn a rönkök? — szólt az egyik, de hangjában nem volt se gúny, se indulat. Csak a dolgát végezte. II. A vendégfogadóban, hiába volt a város szélén, hiába volt a legnyomoruságosabb, szemernyi hely sem akadt. A népek között sok volt a szegény, azok húzódtak meg itt kevés pénzért. Mária megtört szemmel, vékony, sápadt vonallá szorított ajakkal mosolygott: — Forduljunk talán vissza a város felé, hátha akad mégis valahol szállás, — szólt Józsefhez, de a következő pillanatban a porba csúszott. József felkarolta s valami fészerféléhez vezette. Vizet kerített, ekkor akadt meg a szeme az istálló nyitott ajtaján. Benézett. A barmok kiváncsi, meleg tekintettel fogadták. Az istállóban sem volt sok férőhely, de ezt most senki sem mondta. Alom bőven akadt. —Mária, — hívta a Gyermek anyját József, — itt maradunk, meleg, barátságos szállást találtam. * A csillag rótta miriádnyi pontossággal megszabott útját. Fényét, ami egyre nagyobb lett, hűségesen követték a három királyok. Sarujuk talpa mind elkopott, de szivükben mindinkább nőtt az alázat. Féltve tartották kezükben az aranyat, tömjént, mirhát. Vitték a Gyermek, a Megváltó elé. * Délig még csak számolták a fordulókat, de később abbahagyták. Időérzékük rég felbomlott a reménytelenségben, tengődő életük fogyását úgyse mérhette volna már az óra mutatója. Régen besötétedett. Ezért tudtak annyit, hogy ekkor sem vonulnak be korábban, sőt, mintha még késett is volna a munka végeztét jelentő kongatás. Az őrök megszaporodtak körülöttük, hol itt, hol ott parázslott fel a cigarettájuk, vagy villant meg a géppisztolyuk csöve. Talán órával később, mint rendesen, végre megszólalt a kalapáccsal vert sindarab. — Sorakozó! — kiabáltak a brigádvezetők, s a géppisztolyok bordáknak ütődő csöve is gyorsabb mozgásra ösztökélte a helyüket nem találó, elcsigázott embereket. A létszámolvasás ezúttal nem tartott hosszú ideig, talán félóráig sem, s a rabok nemsokára a barakkokban verték le magukról a havat-sarat. — Késik a vacsora is, — törte meg a surrogó neszelést valaki, — talán jobbat, többet kapunk karácsony estére. — Karácsony estére? Miért? — ennyi volt erre a válasz, azt sem lehetett tudni, ki szólt, talán többen is egyszerre.
