Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)

Szépirodalom

BETHLEN NAPTÁR

29

— Nem mindig az erő számit...

— Hát éppen most mondta? — vágtam a szavába. De leintett:

— Ismerni kell a lovakat, a fortélyát, na!...

Mivel az előbbre jutást igy reménytelennek tartottam, a továbbiakban helyszini szemlét ajánlottam. Elmegyünk most rögtön Ludmilla néniékhez, odahivják Polgár bácsit is, és komoly férfiak, szakértők megtárgyaljuk a helyzetet.

Ebbe aztán csakugyan, kis idő múlva bele is egyezett.

Ludmilla néni azzal fogadta anyámat, hogy éppen most érkezett meg a kolozsvári könyvárustól egy ujkiadásu Pirandello-kötet. De nem sokat örvendeztek efelett, a jövetel fontosságát tekintve.

A tanácskozáson az üzemigazgató, Ludmilla néni férje elnökölt. A kirándulásra térve, a művi hibákról értekezett, amelyek egyáltalán előfordulhatnak kerekeken forgó jármüveken. Keresztmetszeteket, sikokat emlegetett, amelyeknek szerencsés párosulásával minden veszedelem ki van zárva.

— Különben is, a lovak zabképessége — akarta folytatni. De hirtelen minden szem a belépő Polgár bácsira vetődött. Aki öles termetével, hatalmas bajuszával, valóban a bálvány döntését vagy a döntés bálványát jelentette ebben a kérdésben. Érces baritonján csak úgy ropogott a köszönés.

Még jóformán helyet se foglalhatott, anyám minden szerénységét sutba dobva, nekiszegezte a kérdést:

— Mondja meg őszintén Polgár ur, hajtott valaha lovat életében?

A szegény, tisztességében megnegyvenesedett óraleolvasó, aki

maga is parasztszülők gyermeke volt, hirtelen nem is tudta mit válaszoljon. Csak később ismerte fel a tárgyalások izgalmas légkörét. De hamar kihúzta magát:

— Én-e? .. de hányszor! Ne tessék félni. No még szép is volna ...

Polgár ur, a lovak nagyon bokrosak... Mit csinál, ha autó talál

jönni?

— Hőm. — mosolygott, mintha nem is komolyan gondolnák.

— Nem kell félni — nyugtatta anyámat az üzemigazgató is.

— Mert az igaz, látom, erős ember — mondta kis szünettel anyám.

Polgár ur előre lökte ökleit:

— Ha én a gyeplőt megfogom, az egyszer biztos.

— Táncolnak is, ha autót látnak? —igy anyám.

— Hát az lehet, egy kicsit, különösen a mén.

Anyám egy jelentős “na ugy-e”-t dobott felém, tekintetével.

— Mondom, ne tessék félni, amig engem látnak — jelentette ki Polgár ur, hangjának minden baritonságával. — A gyeplő jó kezekben lesz nálam.

Ludmilla néni férje a állati bőrök kötőszövetek és izomrostozatok ismertetésébe fogott. Anyám pedig egy órán át kérdések és keresztkérdések özönével árasztotta el Polgár urat. Hogy soha nem