Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Előszó
Előszó Az amerikai magyar reformátusság szervezett egyházi élete hetven éves, (sőt ha a pittsburghiak ilyen irányú megmozdulásától számítjuk: hetvenegy;) páratlanul álló szociális alkotása, az Amerikai Magyar Református Egyesület hat és félévtizedes s az Ur meghagyását, az Igét: (“egymás terhét hordozzátok’’) kenyérré, ruhává, hajlékká, gondviseléssé, egy fogalommal kifejezve: gyakorlati testvérszeretetté változtató Bethlen Otthon pedig negyven esztendős. Ugyanolyan idős ez a kiadvány is, amely már régen több, mint puszta kalendárium. Az ősi földről elszakadt, a szó szoros értelmében a Föld minden zugába szétszórt magyar és magyar református élet barométere, stetoszkópja, vagy krónikása, aminek épen akarjuk nevezni. Mert (az oláhországi diaszpórát nem számítva) mi vagyunk a külföldi magyarság korra legidősebb, számra legnagyobb, anyagi erőt tekintve (elméletben) legtehetősebb csoportja, igy a mi tisztünk volna az, hogy őrizői legyünk a mi atyánkfiainak. Eddig nem nagyon szaggatuk el a hámot. De az is valami, hogy ennek a kalendáriumnak a lapjain legalább beszélgetünk egymással, amerikai magyarok a kanadai magyarokkal, meg azokkal, akiket sorsuk (a nyugat-európai országokban elő véreinkről nem is beszélünk) Dél-Amerikába, Ausztráliába, Uj-Zélandba, meg Dél-Afrikába vetett. Jövőre, ha élünk, az uj-guineai, uj-kaledóniai, meg a tasmániai magyarokkal is találkozunk. Ki tudja? Hátha felgerjeszt bennünket Istennek Szent-Lelke s rádöbbenünk arra, hogy akár tetszik nekünk, akár nem: nekünk, amerikai magyar reformátusoknak kell a mi atyánkfiái őrizőinek lenni. Nekünk kell bennök tartani a lelket, mert véröket a mi kezünkből, a legidősebb testvér kezéből veszi számon az Isten, mint egykor a Benjáminét a Juda kezéből. Szerkesztő Bizottságunk hát imádságos lélekkel bocsátja útjára ezt a kiadványt, amelynél több országba egyetlenegy magyar Írás sem jut el. Legyen ez jó szó, testvéri biztatás és vallástétel afelől, hogy csak addig élünk, amíg egymás és Isten kezét el nem engedjük. D. S.