Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Szépirodalom
26 BETHLEN NAPTÁR A GYEPLŐ Irta: Iváni Zoltán Legutóbb, amikor szülővárosomban jártam, ez a világtól amúgy is félre eső hely, mintha maga alá süllyedt volna. Bajból, kisebbségi sorsból, porból, sárból volt elég erre felé mindig. Hiszen a prizmába rakott kövek évekig ott hevertek, elteritetlenül, s a levantei érzülettel megáldott megyefőnök minden évben elszámolta azokat, a maga javára. De most, mondom, a nagy haladás mintha hátraarcot vezényelt volna. A virágzó iparnak, földművelésnek nyoma se volt. Az egyetlen valamire való gyárban baglyok tanyáztak. Az emberek lerongyolódva. A fák az utcák két oldalán kipusztitva. A kátyúk pedig valóságos kráterekké mélyedtek. Még szerencse, hogy nemcsak az az egy-két gépkocsi, de a kocsik, a lovak is eltűntek, megritkultak. Hogy ne emlékeztessenek az úri mivoltra. így ökrökkel még lehetett igy-ugy közlekedni. Csak a nap az égen s a Kárpátok távolabbi erdőkoszorui — ha néhol megritkulva is — állottak változatlanul. Arra gondoltam, vajon mit csinálhat ez a város, most, vasárnaponként. Hiszen valamikor a mozogni tudó emberek apraja-nagyja már hajnalban készülődni kezdett, fel az erdőbe. Az asszonyok a veteményes kert mellett zavarták a baromfit. Süteményket pakoltak gondosan, a botfalusi cukorgyár kimustrált fekete dobozaiba. A férfiak pácolták, ecetes rongyba csomagolták a jó flekkennek valót. Készítették a hatos, négyes rekeszü fonott kasokat, bornak, borviznek. S mindegyre kipillantottak az ablakon, hogy a legény megkente-e már a kocsikereket, kiadós regáti degettel. Mert nincs is annál szebb dolog, mint felkocsikázni a Katrosába, egyben a marhákat is megsózni, amik télvizideig ott legelnek, vagy éppen Kászonimpérbe, a Bálványosvár alá. S a jó borvizfürdőben frissülni, kifeküdni a mohos pázsitra, tüzet rakni, húst sütni. Amelynek illatánál még a pocak is elábrándozik az erdő zöldjébe felfutó kék füst nyomán, hogy őseinkkel együtt ugyan mivégre lennénk másra iderendelve. Nos, bizakodással vegyes aggodalommal tartottam befele. Elvégre anyám még él, s ha más nem, ő megismer. Az arcok a behúzott kalapok, fejkendők alól kiváncsiskodtak ki, egy-két bizonytalan pillanat után. S egy “te vagy-e?”-vel mosolyogtak, haj, fog s egyéb hiányosságok változatában. S a későbbi napokon is, bölcsőt kereső érzésekkel szivtam magamba a változásokat. Az alispánnét, aki most a hetipiacon megmaradt relikviáit árulta, egy-két ferdére taposott cipő képében. Igaz, hogy virágzásában is, ha sietős volt a munka, a többiekkel együtt szedte a krumplit vagy gabonakereszteket számlált a felesben való földeken. Ügyes, praktikus asszony volt... Idikét, a zongoratanárnőt, aki most is feltalálta magát. Kulturmegmozdulási felelős
