Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Észak-Amerika
BETHLEN NAPTÁR 131 nélkül. Tévedések, veszteségek súlyosbították 1956 őszének lélekrenditő, halálra fárasztó hullámait. Az elmúlt másfél év alatt öt felszentelt lelkészt és hat, teljes idővel szolgáló lelkigondozót vesztettünk e kanadai munkánkból, két utánpótlásként érkező ellenében. A menekült-váró hónapok buzgólkodását kedvetlen nyugtalanság és az addig kényszerűen háttérben maradt problémák fontolgatása váltotta fel. A lelkekért való harc eladdig egy-frontu küzdelme tucatnyi színtérre tagozódott. Tiz évvel ezelőtt még az első nemzedék “öregkanadásai” között ment végbe munkánk; ma, csaknem egyenlő arányban, tagjaink régiek, háború utáni, forradalom utáni és Kanadábaníelnőtt rétegek egyszerre. Tiz évvel ezelőtt templomok, parókiák építésébe fogott legtöbb gyülekezetünk; lelkészegyesületet, presbiteri szövetséget, folyóiratokat alapítottunk. Következett azután, öt-hat évvel ezelőtt, az önfenntartásra való eljutás. Országos probléma volt, és járulékos szempontjaiban ma is az. Gyülekezeteink azért, ha nem is mind időben, belátják azt, hogy “méltó a munkás a maga bérére”, és hogy lelkipásztoraink feláldozhatják magukat, de ugyanezt a lépést aligha kötelesek családjukra is kényszeríteni. És ma, egyre döntőbb jelentőségű problémánk a második-harmadik nemzedék beépítése gyülekezeteink aktiv törzsébe. Angolul tanulunk prédikálni. Hamiltonban, Wellandon és Windsoron harmadik esztendejébe fordul a rendszeres angolnyelvü istentisztelet; Békevár a nyáron hivott angol segédlelkészt; más városokban külön szervezett csoportokban teszik meg az első lépést mostanában. Azt, hogy idejében, vagy későn kezdtük-e, még nem Ítélhetjük meg. A szolgálatból eltávozott pásztorok helyét csak hézagosán, és a megmaradók nem kis külön-teher vállalásával tudtuk betölteni. Közegyházunk (a gyülekezetek túlnyomó többségét magába foglaló Kanadai Presbiteriánus Egyházat értve ezalatt) minden tőlük telhetőt elkövetett jóllehet nem mindig eredményesen, hogy egyházaink élete épüljön, betöltse küldetését. Helyi- és személyi esetektől eltekintve, két nagyjelentőségű esemény történt a magyar gyülekezetek és a közegyház viszonyában: az egyik, hogy a Lelkészegyesület tanácsa és a Missziói Bizottság felhatalmazása alapján Dóka Kálmán és Novák Miklós gyülekezeti konferenciák keretében meglátogatták egyházainkat az év folyamán. Lehetséges, hogy az egyelőre alkalmi megbízatás állandó jellegű magyar szuperintendenciában kristályosodik ki rövidesen. A második esemény elvi jeelntőségü döntés volt: a Kanadai Presbiteriánus Egyház 1960. évi Országos Zsinata parallel hitvallásként iktatta be a Heidelbergi Kátét és a II. Helvét Hitvallást a Westminsteri mellé, mintegy hivatalossá téve a már eddig is természetesnek vett hitbeli egységét a Magyarországi Református Egyházzal. (Amerikai olvasóink előtt világosabban áll talán e lépés reális helyzete, ha megemlítjük, hogy az egyház teljes tagságához viszonyítva akkora csoportot képviselünk, mintha, mondjuk, az
