Bethlen Naptár, 1959 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 41 szabad földműves-vére hajtotta a földszerzés felé: félév múltával vásárolt magának egy rozoga csónakot s elindult azon fölfelé a St. John’s folyón, az akkor még uttalan, embernemlakta vadonba. így keveredett bajba az indiánokkal, de a szerencse mellette volt itt is és az indiánok nem csupán megkegyelmeztek neki, de engedték, hogy házat épitsen a kiszemelt helyen s a múló esztendőkkel annyira megkedvelték és megbíztak benne, hogy nagyon gyakran közvetítőként használták fel a fehérek felé. S Birta Ferencnek köszönhető, hogy a St. John folyó alsó szakaszának lassú és fokozatos betelepülése az 1860-as és 70-es években minden nagyobb vérontás nélkül történt. 1864-ben a két folyómenti erődöt — egyik valami harminc mérföldnyire délre, a másik valami húsz mérföldnyire északra feküdt — Birta Ferenc látta el krumplival, veteménnyel és naranccsal. Ő volt az első ember, aki a vadontermő floridai “savanyú-narancsot” a misszió segitségével hozatott nemes vesszőkkel beoltotta és megvetette a mai nagy narancstermelés alapját Floridában. 1868. évben egy utazó már igy emlékszik meg róla naplójában: “Embertől távol, az aligátoroktól nyüzsgő folyó partján egyszerre csak megnyílik az őserdő vadonja és kies félszigeten viruló narancskert és ápolt veteményes tárul elénk, egy magányosan élő fehér ember és tucatnyi barátságos indián szorgalmas kezemunkája. Valóságos kis paradicsom, melyet az egyszerű, de barátságos faház gazdája még melegebbé tesz a maga született délvidéki vendégszeretetével...” Hogy ez a “délvidéki vendégszeretet” hamisitatlan magyar vendégszeretet volt, arról az utazó nem tesz emlitést, valószinüleg nem is tudott róla. 1869-ben már négy ház áll ott a folyóparton és 1871- ben az ott élő fehér családok száma tizenkettő. 1872-ben cukornádmalom épül és bárkák szállítják a nádmézet a Jacksonville-i piacra. Ebben az esztendőben nevezik a folyóparti települést először Palatka községnek. A folyó középső és felső szakaszán gyakoriak voltak akkoriban a csetepaték fehérek és indiánok között, az alsó szakaszon azonban, Birta Ferenc jóvoltából csend volt és nyugalom. Az indián főnökökkel kötött szerződés szerint a folyó balpartja a vörösbőrüeké, jobb partja a fehéreké volt és ezt a megállapodást mindkét fél tiszteletijén tartotta. Egyszer azonban egy Jacksonville-i kereskedő, aki havonta egyszer jött föl bárkájával a folyón, hogy a fehérektől gazdasági terményeket, az indiánoktól pedig aligátorbőrt vásároljon, egy hordó pálinkával leitatta a gyanútlan indiánokat és csúnyán becsapta őket a vásárral. Ennek az lett a következménye, hogy amikor újra megjelent azon a vidéken, az indiánok elfogták, megölték, bárkáját pedig felgyújtották. Az erődparancsnok utasítást kapott a megtorlásra és néhány hétig eredménytelenül kutatta az erdőket az indiánok után, mindössze üres kunyhókat találva, amiket boszszuságában felégetett. Végül is Birta Ferenc közbenjárására, — aki
