Bethlen Naptár, 1959 (Ligonier)
Az Anyaszentegyházról - Közép-Európa
BETHLEN NAPTÁR 101 keretei közé és annak tartalmához. A lemondott vagy félreállitott vezetők — legtöbb esetben presbitériumok, egyházmegyei vagy egyházkerületi közgyűlések tüntető felkérésére — visszatértek előbbi tisztségeikbe. Az egyház uj hetilapjában, a “Reformátusok Lapjá”-ban megjelent idevonatkozó tudósitások sokszor úgy tűnnek fel, mintha ezek a tüntető megnyilatkozások csak erőltetetten lettek volna egyhangúak, őszinteség nélkül. Péter János ilyen kérés ellenére sem tért vissza a debreceni püspöki székbe, hanem állami vezető állást vállalt. Utódának Barta Tibor teológiai tanárt választották tiszántúli püspökké. A visszaállitott tiszáninneni egyházkerület élére a sárospataki lelkipásztor Darányi Lajos került. Az 1957 márciusában kihirdetett 22. számú törvényerejű kormányrendelet újabb változást hozott az egyház és állam viszonyába. Hivatkozva arra, hogy szükség van az egyházi kinevezéseknél az állami szuverénitás érvényesitése végett az állami érdekek biztositására, a rendelet bizonyos egyházi vezető tisztségek betöltését, illetve az azok alól való felmentést a Népköztársaság Elnöki Tanácsának, illetve a művelődésügyi miniszternek előzetes hozzájárulásához köti. Református viszonylatban a rendelet által érintett tisztségek a következők: püspökök, egyházkerületi főgondnokok, teológiai igazgatók, dékánok és tanárok, valamint a meglévő egyházi középiskolák igazgatói. Ez nyilvánvalóan nem az egyház szabadságának bizonyitéka... A Magyarország 10 milliós lakosságának közel 23%-át kitévő, tehát két és negyedmilliós református egyház ma az idő feszültségében él. A hangos jelszavak szerint Magyarországon ismét erőteljesen folyik a “szocializmus épitése”. Ennek során az egyházakat ma még megtűrik, habár szabadságukat fokozatosan korlátozzák. A kommunizmus végcélja azonban világos. A “Népszabadság” cimü budapesti lap 1958 elején ezt irta: “Mi kommunisták tiszteljük a vallásos meggyőződést, de nem ülhetünk ölhetett kézzel. Mi nem tekintjük magánügynek a vallást. A türelemről még a vallásos párttagok nevelése közben sem feledkezhetünk meg. Nem mondjuk, hogy Kiss Péter párttag nem maradhat közöttünk, mert még nem szakitott a vallással. Nem, nem vagyunk türelmetlenek. Megteszünk mindent, hogy Kiss Péter megszabaduljon babonáitól.” Valóban, a kommunisták nem tekintik magánügynek a vallást. Céljuk korántsem az csupán, hogy az egyháznak politikai, közéleti befolyását megszüntessék és a vallást az egyéni lelkiismeret ügyévé tegyék. Céljuk minden vallás elpusztítása és a vallásos meggyőződésnek a marxistaleninista tanokkal való helyettesítse, amit már a bölcsőtől kezdve igyekeznek a gyermekekbe oltani. Ha a kommunizmus e célja pem módosul — s amig a kommunizmus kommunizmus marad, addig szükségképpen nem módosulhat —, akkor az egyházak végső sorsa nem kétséges. Egyáltalán
