Bethlen Naptár, 1957 (Ligonier)

Szépirodalom

52 BETHLEN NAPTÁR A HALOTTAK EGYHÁZA Az öreg superintendens a k...i eklézsiát vizitálva, ott a presbitérium előtt feltette többek közt ezt a kérdést is: — Mennyi volt a kegyes adományok összege a múlt esztendőben? A k...i papnak könnyű volt erre megfelelni, mert csak egy szót kellett kiejteni: — Nihil! Ami magyarul annyit tészen, hogy egy lyukas garas sem! A püspök meg­­meghőkölt: —■ Semmi? Tizezer lelkes eklézsiában nem akadt egy hosszú éven át, aki megnyitotta volna szivét és markát?! Hallgattak a tanácsbéliek nagy hallgatással. A püspök tovább faggatózott: — Hát egyházi terhek viselése cimén milyen summa jött a múlt eszten­dőben az eklézsia köz- és tanácsos tagjaitól? Megint felelt a k...i pap, s szava megint csak egy szó volt: — Nihil! A püspök felugrott ültéből, talpra állította az indulat. A szava megharsant: — Hát ki tartotta fenn ezt a nagy eklézsiát a múlt esztendőben, ha kend­­tek se kegyes adománnyal, se teherviseléssel nem jöttek segítségül?! A kérdésre, a papot megelőzve, egy kedélyes, vén presbiter felelt, oktató­lag a temető felé intve: — Hogy kik tartották fenn? Hát a halottak, kérem! És az ámuló püspöknek magyarázni kezdték, hogy az élő egyháztagok azért nem segítették semmivel egyházukat, s azért nincs is felelősségük ek­lézsiájukkal szemben, mert feleslegesnek vélik. Régi kegyes ősök, halott ősök ugyanis annyi földet, házakat, alapítványokat, erdőket, szőlőket s más javakat hagytak az egyházra, hogy abból kitelik dúsan a pap tartása, meg a számos kápláné, meg a kántoré, meg mindennemű más kiadás és épités... A püspök hallgatta, hallgatta őket s arca mindjobban elborult. Egyszer aztán intett, hogy elég a beszédből, most már ő akar szólni. S megszólalt ilyen szavakkal: — Mély borzongással eszmélek rá imé, hogy nem élő eklézsiában, hanem egy kriptában vagyok ... És ilyen tenorban folytatá beszédét, melybe belevezette még a messze Af­rikában hiéna nevezetre hallgató állatot is, mely alkalmatos címerük lehetne a k..Jaknak, mivelhogy az is szinte a halottakból él. S zúgott, zuhogott a superintendesi intelem, de úgy, hogy egyesek nyögtek, mások fújtak belé, egy vérmes, büszke presbiter pedig egyszerre csak közbe­kiáltott: — Ne csak mindig ezt az egy hibát, uram! Van az eklézsiánkban azért jó is. Erről is legyen szó! A püspök rá villantotta szemét a közbeszólóra: — Hogy hívják kendet? — Kondás Kovács Kálmán becsületes nevem! — mondta a 130 kilós, te­kintélyes presbiter. A püspök odalépett eléje: — Ismeri kend Harkányt?! — Ahun a forró viz bugyog ki a földből? Ismerem! A püspök arrafelé intett: — Nohát! Ott gyógyittatta a podagráját egykoron két ember: Kis Károly és Nagy Nátán. S mikor a fürdőzés után masszírozták őket, hát Nagy Nátán úgy ordított fájdalmában, hogy a fürdőhodály ablakai szinte remegtek bele. Mig ellenben Kis Károly, miközben a lábát kenték, mégcsak a pipát sem vette

Next

/
Thumbnails
Contents