Bethlen Naptár, 1957 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 45 gátus urra s ámulattal kiált fel: Édesanyám, nézze csak, hogy fogyik a légátus.. ! — Te Pista — pattan fel Violácska — mindjárt agyoncsaplak.. ! Vacsora után Violácska zongorázott, nagyon szépen, csodaszépen.. ! Balogh légátus ur mellette állt: kottát fordított — maga is zeneértő ember lévén ... A Theológiai Akadémián tanul a hires Dr. Szabó Ernő professzor úrtól... Meg is jegyezte egyszer a professzor ur, hogy egy pár év múlva tehetséges kezdő lesz ... Itt azonban ennyire részletekbe nem bocsátkozott . . . A klasszikus darabok után néhány nóta következett. Violácska énekelt is . . . Ezen az ismerős területen együtt járták már az akácsort, a kiskertet, fürödtek a kék égben, az ezüstös holdsugárban, úsztak a virágillatban, röpködtek a napsugárban, mint két aranyos szárnyú pillangó... A zongora szárnyaló akkordjai Balogh Árpád légátus ur elfojtott sóhajába fulladtak... Aztán ■— mondja Balogh légátus ur — szeretné megszámolni a mai requirálás (látogatás) eredményét. Szépen kéri: lenne szives Violácska is segiteni. Hozott is mindjárt egy tálcát a konyhából, arra szedte ki a légátus ur a pénzt duzzadt zsebéből. Mindenfélét.., csillogó ezüst pengőket is .. ! — Ennyi pénz egy csomóban.. ! — ámuldozott Violácska s nagy tisztelettel nézett fel a légátus urra. Amig a Tiszteletes ur és a Tiszteletes asszony beszélgettek a díványon, Öcsi és a mendur a nyulakat nyaggatták az istállóban, Violácska és a légátus ur számolták a sok-sok pénzt. Ott ültek az asztal sarkán. Kiválogatták előbb a pengősöket, helyesebben: ezt a megtisztelő, komoly munkát Violácskának szánta a légátus ur s Violácska nagyon boldogan végezte is... Ó, hogy illett parányi tenyerébe az ezüst pengő.. ! Aztán jöttek az ötvenfilléresek és a fillérek végül. Volt mindegyikből elég! Mind külön oszlopba rakva, •— Mennyi sok mindent lehet ezért venni — örvendezett Violácska s tapsolt örömében — mintha csakugyan az övé lett volna... S Balogh légátus ur örömében szívesen neki adta volna, rá költött volna mindent.., még Dárius kincsét is.., az egész világot... A filléres oszlop magasra emelkedett, s fel is borult volna, ha idejében oda nem kap a légátus ur! Igen, de a lendülettől fölborult a többi.., mire Violácska hangosan fölkacagott. — Hogy lehettem ilyen ügyetlen — restelkedett a légátus. — Nem baj, válogassuk ki mégegyszer — mondta Violácska. Mire elkészültek, Violácska mozdította meg az asztalt — véletlenül... Most már mind a ketten nevettek s újra kezdték a számolást... S még azt mondja valaki: Nem kell pénz a boldogsághoz.. ! És hogy a pénz beszél... Kezdett is beszélni... Úgy történt, hogy filléresekből egy kérdőjelet rakott ki a légátus ur... Violácska mosolygott s apró rózsaszínű ujjai felkiáltójelet formáltak belőle ... “Igazán?” — “Igen” — volt a válasz ... Ekkor már le kellett szedni a többi oszlopot is... és a tálca is kicsi lett, az asztalon kellett folytatni... És kicsi lett az asztal is, a Bódva völgy is kicsi lett volna... és kicsi lett volna az egész világ. ., mert az ő szivök sem fogadhatta be már — mert azt az egyetlenegy szót nem lehet elégszer és elég nagy betűkkel leírni.. ! A két szülő merengve követte a két gyermekszív csodálatosan szép játékát, mig lelkűk visszaszállt a boldog, napfényes múltba... Az idő már későre járt, mikor végre megszólalt a Nagytiszteletü ur: Menynyi lett a légátum? — öcsémuram. — Az igazat megvallva, én már el is felejtettem .., — mennyi is pontosan, Violácska? Ő sem tudta megmondani . . . S mindnyájan boldogan nevettek ... * * * Az idő már éjfélre járt. Jó éjszakát mondottak egymásnak. Violácska figyelmeztette a légátus urat, számolja meg a sarkokat meg a gerendákat a szobájában és akkor , amit álmodik, valóra válik... Meg is számolta Balogh légátus ur, kétszer, vagy háromszor is és imádkozott is érte, hogy ez a nagy álma váljon valóra egyszer.. . Nehezen tudott elaludni. Álmában vadvirágos mezőn
