Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)

Akiket hazahívott az Úr

TÖRTÉNELMÜNK — LXXTX.

MEGÁLLÓK EGY SZÓRA*

Mikor szülő hazám magam mögött hagyám, sihederré serkenten,

Könnyes szemű anyám, kemény karú atyám, érzelmiben edzetten,

Nem volt más talizmán, az úti tarisznyám, nyakamba akasztotta,

Atyai áldását, lelki kívánságát, előttem szalasztotta.

Tied kelet-nyugat, merre kutya ugat, búzaföld eléd terül.

Ügyességed árján, vakszerencse tárján, kenyér majd eléd kerül.

Északra, vagy délre, tavaszra, vagy télre, sorsod nem hord tenyerén?

Szükül a szerencse? se borsó, se lencse? élsz koldusok kenyerén.

Atyám igy biztatott, a kapun kituszkolt, bezárult a verőce.

Sarkában, hogy fordult, siróan csikordult, rég kiszáradt kenőcse.

Kezemben fütykössel, felemelt üstökkel, irányokat vigyáztam.

Majd neki lódultam, vissza nem fordultam, szorult szivem igáztam.

Lépteim apróztam, vállaim felhúztam, elszakadt a kötelék.

Családban mi akadt, mind mögöttem maradt s lettem világ-töltelék.

FINTA SÁNDOR.

’Részlet a szerző hosszabb lírai költeményéből.

ÉDESANYÁMNAK

Irta: SZABOLCSRA MIHÁLY.

Édes jó anyámnak A neve napjára Belefogok százszor a levélírásba.

Mit Írjak? mit Írjak? Hogy miként olvassa: Engemet érezzen Engem lásson abba.

Bíznám a szivemre, Biznám a lelkemre, De szót nem találok, Sem arra, sem erre,

És fölé hajolva A fehér levélnek, Köszöntő szó helyett A könnyem ered meg.

Mintha az ő fehér Kezére hajolnék,

Mintha őt ölelném, Mintha otthon volnék.

S im, mire a papirt Lassan telesirtam:

Azon veszem észre:

Hogy amit akartam, Mind, de mind megírtam