Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
98 BETHLEN NAPTAR valamit, de mégsem szólt. Elszántan felemelte fejét. Kézen fogott s az étterem felé vezetett. Bennem nevetésre ösztönző szertelenség küzdött a kíváncsisággal. Vájjon fog-e beszélni a farkasokról? Vájjon elmondja-e: miért bántja úgy, hogy lemaradtunk? Az étteremben is sok ember jött-ment. Mig a pincér levesért rohant, Apám papirt, ceruzát vett elő. Közelebb hajoltam hozzá: táviratot fogalmazott Anyámnak. Rátettem a kezemet. — Minek? Úgysem ér oda előttünk. Ki sem vinnék Mihályfalváról, mert gyalogos ember nem mer útnak indulni ilyen időben. Rám nézett. Még komolyabb lett. Eltépte a papirost. S minthogy hozták a gőzölgő levest, vigyázott, hogy mindent megegyek. Aztán figyelmeztetni kezdett az emberekre. Szokásunk szerint meséltett: mit gondolok, melyik utas milyen foglalkozású? Jó, vagy rossz ember-e? Örömet visz-e magával, vagy bánatot hordoz? Úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettem a három órás várakozást. Előzakatolt a mi vonatunk is. Az utón bóbiskoltam a tulmeleg kocsiban s csak akkor élénkültem fel, mikor megérkeztünk. Felragyogó szemem már észrevette, hogy hátul a szánunkra hatalmas fenyő van felkötve. A lovak körül gőzölgött a pára. Gábor kocsis kékre fagyott arccal csapkodta kezét a hóna alá. De mikor engem meglátott, dermedt arcán átsuhant az üdvözlő mosolygás. Öltöztetni kezdett. Hósapkát húzott a fejemre s felemelt a szánra. Rám adta a bundát és behúzott mindenestől a lábzsákba. Máskor Apám is segíteni szokott, de neki most más dolga akadt: kezében megcsillant, aztán kattant valami, amit aztán bundája külső zsebébe sülyesztett. Közben Gáborral nézeteltérésünk támadt: a muff ómban ajándékaimat szorongattam s nem voltam hajlandó kiengedni a kezemből. Végre megegyeztünk, hogy muffostól együtt dugom be a lábzsák nagy zsebébe s úgy szorítom magamhoz, hogy le ne csússzon. A hordár is jött már a táskánkkal. Mig feltette, félszemével Gáborra kacsintott. — Nem irigylem, komám. Farkasos idő van! Apám megrántotta az ember kabátujját. Gábor morgott valamit s nekem újra eszembe jutott, minden. Hát még a hordár is tudja! De azt nem tudhatja, hogy mi nem félünk! Hiszen Apa zsebében revolver van. Láttam, — hiába dugta el előlem! A lovak hátán megzendült a kis harang. Nyakukon csilingelni kezdtek a csengettyűk. Vad öröm járt, mig a hosszú mezővároskán átsuhant velünk a szán, mert láttam, hogy fejcsóváló emberek néznek utánunk. Azt hittem, mindenki irigyel bennünket utunkért. Gyermekéveim minden kalandvágya visszatért abban az órában. S mig muffomban térítőt, könyvet és babát szorongattam, örültem, mikor a városkán kívül lebukott a nap vörös tűzgolyója.. Apám mindenhatóságába vetett hitem teljessé vált. Nem értettem, miért is kellett titkolóznia s miért kellett volna korábbi vonattal jönnünk? Hiszen ő egymagában is, fegyvertelenül is legyőzne egy egész falka farkast! Csak akkor vált kissé homályossá a biztonságérzésem, mikor átmenet nélkül ránk ereszkedett az éjszaka s a hó éles világításában kékesen feküdtek át az utón a fák árnyékai. Nagy pusztaságra értünk. Még a szántalpak alatt is hallatszott a tompa dübörgés, ahogy átsuhantunk az első hídon. Végre, az Ér! Itt kezdődnek a nádasok. S a nádasokban fogát csattogtatva vár prédára a sok, éhes vadállat Apa mozdulatlanul ült. Szivem nagyokat dobbant. Úgy látszik, ő már el is felejtkezett a veszedelemről, de majd én! Én fogok vigyázni!
