Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
96 BETHLEN NAPTÁR KÉT IMÁDSÁG OLTALMÁBAN • Irta: SZENTMIHÁLYINÉ SZABÓ MARIA Születésnapi ajándékul kicsi falunk festett képét küldte el a húgom. Mióta szobánkban függ, lakásunk tele van emlékekkel. Jönnek a múlt ezer változatú történései. Halk zene foszlányait zengi valami láthatatlan hangszer. Gyermekkorom már-már feledni kezdett szimfóniájának egy-egy tételére ismerek bennük. Azóta, ha munkától fáradtan felnézek, csak a képre kell pillantanom. Azonnal mesélni kezd nekem, mint Andersen varázs könyvében mesélt az alvásra készülődő kisfiúnak az esernyős törpe: a titokzatos Ole-Luk-Oie. Ébren hallgatom, — mégis álomszerűvé válik minden körülöttem. Lefoszlik rólam a fáradtság. Megpihenek, mint áldott estéken, mikor drága Kisanyám álomba ringató hangját hallgattam. Az uram itt ül, mellettem. Csodálkozva néz reám. Magam is érzem, hogy arcom elváltozik. Kettőssé vált énemmel tudom: ilyenkor idegen vagyok neki. Az maradok ugyan, aki vagyok az ő számára, de ugyanakkor át is változom. Vonásaim talán gyermekarcomat tükrözik vissza. Ilyenkor nem a sokféle munkát végző “anyó” van vele, hanem egy kicsi lány ugrál szökdécselve a kép utain. Könnyű lépéseim nyomán finoman szitál a levegőben az Érmellék fekete földjének pora. Az Árpádháziak-korából származó, karcsú tornyu fehér templom mohos pillérei körül megremegnek a rezgő nyárfák arany-ezüst levelei. Halk szél kerekedik és távoli hangokat hord: eltűnt világ örökre eltávozott emberei nyernek uj életet. S meséim nyomán változik a kép is. Bár nyári hangulatában festette egy szerető kéz, mégis láttuk már tavaszi pompában, őszi díszben is. Ma pedig hó hullott a karcsú torony vállára. Csillogva rakódott a lombjukat vesztett fák fekete ágaira is. Az idő szekere életem tizenkettedik esztendejébe vitt vissza. . . . Karácsony várását, abban az esztendőben hetekkel előre leesett hó tette még szebbé. Szánkók suhantak a Dóczy-intézet ablakai alatt. Napfény simogatta a csillogó takarót Debrecen széles utcáin. Vágyó szivem már a szünidő elébe rohant. Nappal gyakran siró ajkam álom közben már mosolyra húzódott. Ilyenkor éreztem, hogy minden perc közelebb visz az otthonhoz. Akadályt nem ismerve közeledett az ünnep. De a nappalok csak vánszorogtak. Fáradt lábakkal jött el az este s az ezerszer kiszámolt órák alig akartak múlni. Aztán hirtelen elfogytak, mintha egyszerre kergette volna be őket az időkut mélyébe. Megérkezett a bizonyítvány kiosztás napja. S hiába rendezgettem már hetekkel előre holmimat, mégsem csomagoltam be idejére. Még azt sem tudtam elhatározni: szeptember óta félrerakott filléreimből milyen könyvet, fiu-vagy leánybabát veszek-e két kis húgomnak? Furcsa zavart kavart fel bennem ez a készületlenség. Még tetézte ezt, hogy délre várt Apám már reggel benyitott az intézet kapuján. Mikor iskolába mentünk, az udvaron találkoztam vele. Szivfájditó örömön túl valami nagy nyugtalanság is remegett bennem, ügy éreztem: bajt hirdet ez a váratlan érkezés. De mélykék szeméből nem árulkodott szomorúság. Csak szokatlan komolysággal nézett rám, mig a szivéhez szorított. — Készülj, hogy már a déli vonattal indulhassunk. Megyek s elkérlek. Kérdezni szerettem volna: miért sietünk ennyire? de hangom még nem bírt kiszabadulni torkomból, öröm és titkos szorongás vitázott bennem. S
